Az ambiciózus fekete énekesnő a Morcheeba után hamar talált magának új segítőket: először is férjével, a szintén zenész Steve Gordonnal fogott dalírásba, majd a korábban Madonna és a Pink Floyd mellett is segédkező Pat Leonard dalszerző-zenész-producerrel dolgozott, végül pedig a nőkre specializálódott Gary Clarkkal (Skin, Liz Phair, Melanie C stb.). A bársonyos énekhang mellett a stílus sem változott sokat, bár a Morcheebához képest lágyabb, légiesebb lett a lassan ringatózó dalok megszólalása. Aki szerint a Morcheeba kései nagylemezei már a kávéházi kategóriához is méltatlanok voltak, bizonyára fanyalgásra sem méltatja Skye vállaltan középutas, kommersz popzenéjét (az MOR, a middle of the road már a Morcheeba nevében is ott volt, ugye), de aki nem törődik az ilyen kicsinyességekkel, az végül is korrekt munkát kap a pénzéért. Sőt a személyes szövegekre épülő, andalító „háttérbejó” dalok mellett akad egy-egy egészen ügyes (What’s Wrong With Me), az Archive-tól egészen jól lelopott (Stop Complaining) és európai slágerré váló szám is (Love Show), a sztárproducer Daniel Lanois-val (U2, Bob Dylan, Peter Gabriel stb.) írt és rögzített a capella záródal, a Skye és Steve által házastársi összhangban előadott Jamaica Days pedig egészen megkapó. Azt azonban joggal állapíthatjuk meg, hogy a jó dolgok nem (mindig) osztódással szaporodnak és végeredményben mindenki – Skye és a Morcheeba nevet tovább vivő Godfrey fivérek mellett a közönség is – veszített a szakítással.