Legutóbb a komikus és tragikus megközelítés mint alkotói mentalitás kérdését feszegette (Melinda és Melinda), most pedig a szerencse és balszerencse igen keskeny határvonalát vette górcső alá. A nagyvárosi neurotikus tettvágy apostola a tavalyi cannes-i fesztivál nyitófilmjében személyesen nem lép ugyan színre, de kétkedő lénye és kellően pesszimista világlátása belengi a történetet, sőt egy-egy jelenet erejéig sajátos gesztikulációja is felismerhető a színészek játékában. A Match Pointból hiányzik a szarukeretes szemüveg, de legalább nincsen benne olyan szánalmas Woody-klón, mint amilyen Kenneth Branagh volt a Sztárral szemben című celebvígjátékban. 

Van viszont egy gátlástalan teniszedző, Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers - Hiúság vására), aki napjaink Londonjában olyan elszántsággal mássza a társadalmi ranglétra fokait, mint Barry Lyndon tette Stanley Kubrick gyönyörű klasszikusában. Wilton adogatóból szempillantás alatt válik a tehetős Chloe Hewett (Emily Mortimer - Young Adam) hitvesévé, majd sógora egykori menyasszonya, Nola Rice (Scarlett Johansson - Elveszett jelentés) szeretőjévé, ám szerencséje ellenére gondjai nem elillanni, hanem szaporodni látszanak. A rendező talán még sosem készített ilyen morális thrillert, melyben a bohóckodást és egzisztencialista szerencsétlenkedést felváltja a szikár történetmondás, de úgy tűnik, valamikor ezt is el kell kezdeni. A Match Point nem egy ász, de alkalomadtán visszaüt.