Amikor a Music album 2001-es turnéja, a Drowned World Tour basszusgitáros-billentyűs posztjára szerződtetett Price villámgyorsan a koncertsorozat zenei rendezőjévé avanzsált, sokan kezdtek azért szurkolni, hogy ne csak élő fellépéseken, de a stúdióban is Madonna jobb keze legyen ez az 1977-es születésű - Les Rythmes Digitales nevű retro-szintipop projektjével a kilencvenes évek végén a budapesti Petőfi Csarnokba is eljutó - tüsi kis David Bowie-fióka (aki seregnyi más álneve - Man With Guitar, Pour Homme, Paper Faces - mellé szemtelenül még a Thin White Duke titulust is lenyúlta hősétől remixeri munkáihoz). A 2003-as American Life album még a Mirwais-kollaboráció jegyében készült, és Stuart csupán egyetlen szerzeményt adhatott rá (az X-Static Process című akusztikus gitáros darabot), ám 2005-ben eljött Price nagy éve: egy 1999-es Les Rhytmes Digitales-dalából, a Jacques My Body (Make Me Sweat)-ből egy autóreklámnak köszönhetően Top10 sláger lett, hősünk pedig nemcsak egy Juliet nevű brit énekesnőnek készített producerként egy komplett nagylemeznyi anyagot (Random Order), de egy Madonna nevű amerikainak is (Confessions On A Dance Floor), továbbá besegített Princess Superstar My Machine-jén és a New Order Waiting For The Siren's Callján, sőt a hírek szerint már készül a Zoot Woman új – a 2001-es Living In A Magazine és a 2003-as Zoot Woman után sorrendben harmadik – albuma is.

Price az elmúlt évek során készített remixeket szinte az összes fontosabb Madonna-aspiráns, Britney Spears, Alison Goldfrapp és Gwen Stefani részére (a No Doubt általa programozott It's My Life-jának remixéért Grammy-díjat is nyert), ám most bebizonyíthatta hűségét igazi úrnőjének, amikor az úgy döntött, visszahódítja a diszkókirálynő címet. A dolog egyértelmű: a lemez ugyanúgy tiktakkolással indul, mint Gwen Stefani szólókarrierjének nyitódala (a Hung Up azonban az idő múlását a What You Waiting For?-ral teljesen ellentétes, magabiztos pozícióból tárgyalja) és egy olyan glam-diszkóval zárul (Like It Or Not), amilyenből az új Goldfrapp-albumon dögivel van, ráadásul ezt a számot Madonna a legnagyobb Britney-slágerért, a Toxicért felelős Bloodshy & Avant producercsapattal írta (azzal a különséggel, hogy neki még a legnagyobb Kylie-slágert, a Can't Get You Out Of My Headet jegyző Cathy Dennis sem kellett a svéd sikergyárosok mellé).

Zeneileg a Confessions On A Dance Floor egyszerre retrós és modern, ahogy kell: van itt diszkókorszakból vett hangminta (nem is akármilyen: egy hivatalosan engedélyezett ABBA-sample!), filteres diszkó, house és trance (a még Mirwais segédletével készült két dalban, a Future Loversben és a Let It Will Be-ben egy kis Moroder-reminiszcencia és egy kis szinti-pop is), továbbá vonóshangok és rockos basszusok is (bár a brit bulvársajtóban beharangozott Darkness-hatások szerencsére sehol nincsenek), és csupán a Yitzhak Sinvani héber énekét szerepeltető Isaac ethno-technója lóg ki a lemezről. Az egyszerű szövegeiben az énekesnő múltjával, jelenével és jövőjével számot vető, kiegyensúlyozott, erős és magabiztos – az I Love New Yorkban még egy kis politikai gúnyolódást is megengedő – Confessions On A Dance Floor ráadásul egybefüggő egységet alkot, egymásba átfolyó számokkal a nyitó óraketyegés és az akusztikus gitáros finom lezárás között 56 percnyi szüntelen, eksztatikus tánczenével (a fekete borítós könyvbe csomagolt limitált Special Edition végére bónuszként egy további kiváló Madonna/Price-szerzemény is került, az ars poetica szerű Fighting Spirit, amivel a zeneanyag kereken egy órára bővül).

A Confessions On A Dance Floor nemcsak Stuart Price kommersz mesterműve, de Madonna karrierjének is a legjobb albuma a William Orbittal készített Ray Of Light óta, sőt mellett : ha művészi szempontból nem is éri utol az 1998-as csúcsalbumot, koncepciójában és egységességében simán felveszi vele a versenyt.


9/10