Ebben a történetben a
rhythm & blues mellett a technikai újítások iránt is érdeklődő (és azokat előadásaikba is integráló) műszaki főiskolás fiúk szinte pillanatok alatt lesznek „tinglitangli diákzenekarból a pszichedélia frontemberei”, majd a
Piper At The Gates Of Dawn nagylemez megjelenése után fél évvel, 1968 elején kirúgják pszichedelikus drogoktól teljesen becsavarodott frontemberüket, Syd Barrettet, és a helyére kerülő David Gilmour gitáros-énekessel négyesben törékeny zenekari demokráciát alakítanak ki (
A Saucerful Of Secrets - 1968,
More - 1969,
Ummagumma - 1969,
Atom Heart Mother - 1970,
Meddle - 1971,
Obscured By Clouds - 1972). Az 1973-as
The Dark Side Of The Moon albummal avantgárd kísérletezőkből a progresszív rock megasztárjai lesznek, de a kvartett folyamatos válságban vergődi át a hetvenes évek hátralévő részét (még ha válságtermékeiket, a hűvös
Wish You Were Here-t és a komor
Animalst sokmilliós példányszámban adják is el). A basszista-énekes-ideológus Roger Waters az évtized végére művészi szempontból ugyan megmenti a Pink Floydot, de emberileg tönkreteszi. A megalomániás rockdiktátor az 1979-es
The Wall csúcsalbum munkálatai közben kirúgja Rick Wright billentyűst (a kapcsolódó koncerteken már csak fizetett sessionzenészként engedi szerepelni), és az 1983-as
The Final Cut idejére már kísérőzenészévé degradálja a másik két tagot is, akik azonban nem hagyják, hogy feloszlassa a zenekart, és - nagy pereskedések után - nélküle viszik tovább az aranyat érő Pink Floyd nevet, hogy aztán két felejthető stúdiólemez (
A Momentary Lapse Of Reason - 1987,
The Division Bell - 1994) után végül maguktól is leálljanak. Aztán eltelik egy újabb évtized, Waters
A fal film egykori főszereplőjének, Bob Geldofnak a közbenjárására kibékül Gilmourral, és a
Live 8 segélykoncert alkalmából a négy zenész - 24 év után először - újra együtt lép színpadra...
Az 1944-es születésű Nick Mason - aki korábban a zene melletti másik nagy hobbijának, a versenyautóknak is szentelt már egy könyvet - igazán szimpatikus figura, élvezetesen mesél (bár magáról a zenéről, a lemezekről és dalokról a reméltnél kevesebbet), dicséretes a humora és az önkritikája is („fájdalmas elismernem, de valószínűleg tévedek, mikor a gonosz szerepét habozás nélkül Rogerre ruházom”). A Philip Dodd szerkesztői segítségével született könyv monumentális (kábé háromkilós), a képanyag lenyűgöző (az az 1975-ös gyűrött Polaroid-fotó a kopasz, kövér, debil Syd Barrettről hátborzongató), és a magyar szöveg is korrekt (bár
lábgép helyett többször a pszichedelikusan hangzó
lápgép szót olvashatjuk).
(Rock Hard Kft., 360 oldal, 14.500 Ft)