Egy égető aktuálpolitikai kérdést egyéni szemszögből ábrázolni, némi intellektuális körítéssel? Elsőre sem a tézisfelvetés, sem a módszer nem hangzik biztatónak, ám a film már az első percektől meggyőz az ellenkezőjéről. Két fiatal palesztin férfit ismerhetünk meg, nevük Said és Khaled, jó barátok, és egy autószerelő-műhelyben dolgoznak. Munka után szívesen nézik a dombtetőről a lepusztult, elszegényedett várost, Nablust, ahol élniük kell, közben teát szürcsölgetnek és semmiségekről beszélgetnek. És egy napon megtudják, hogy a helyi akármilyen nevű fegyveres szervezet őket szemelte ki a következő öngyilkos akció végrehajtására. És bár egyikük sem vérszomjas terrorista, nem tudnak nemet mondani. Nem ideológiai meggyőződésből, vagy gyávaságból vállalják a küldetést, hanem mert mindenki ezt várja el tőlük, és mert ez méltóságuk megőrzésének egyetlen módja. Csakhogy a bevetés már a legelején máshogy alakul, mint tervezték.

Abban zseniális a Hollandiában élő palesztin rendező, Hany Abu-Assad filmje, ahogy bemutat egy közösséget, ahol egyszerűen nincs más kiút, mint „palesztinként” viselkedni, akármi is az ára. Ráadásul mindez filmként is működik, hála a két valóban remek főszereplőnek és egy nagy adag, váratlanul fanyar humornak. Bár óhatatlanul akad pár szájbarágós üzenet, de a két kelletlen mártír utolsó videoüzenetének felvétele az elmúlt évek talán legjobban sikerült filmjelenete. Ami persze önmagában nem ment fel egyetlen merénylőt sem - de segít megérteni néhány dolgot, amin talán sosem gondolkodtunk még el.