A régi és új rövid szkeccsekből összefűzött Kávé és cigaretta című opusát nem számítva hat éve nem készített nagyfilmet, a cannes-i nagydíjat érő Hervadó virágok elé ezért különösen nagy várakozással tekintettek a világon mindenütt a mohó mozisták.

Az új film be is váltja a hozzá fűzött reményeket. A hangütésében és hősvezetésében a direktor legutóbbi filmjeit - a Halott embert és a Szellemkutyát - idéző Hervadó virágok egy miniodüsszeia krónikája. Az ötvenes Don (Bill Murray - Idétlen időkig, Elveszett jelentés, Édes vízi élet), a világtól távol teljes tétlenségben tengődő, kiaggott sármőr egy nap furcsa levelet kap valamelyik - kilétét titkoló - exszeretőjétől: a titokzatos levélíró arról értesíti, hogy van egy közös kamaszfiuk. Dont az első pillanatban meglepi, a másodikban pedig tettre sarkallja a helyzet: összeszámolja magában, hogy kik jöhetnek számításba a levél írójaként, majd felkerekedik, hogy meglátogassa és kifaggassa őket. Négy nőt keres fel hosszú vándorlása során, és az egyes találkozások lelkileg és fizikailag is amortizálják őt.

Ám közben a szeme is kinyílik, és kezdi tisztábban látni magát. Lassan, nagyon lassan történik mindez - a Hervadó virágok nem harsányan száguldó, kivagyi darab, hanem nagy szünetekkel teli, csendes mozi, csöppet álmos ritmussal. Nem szokványos mese, hiszen szívből szól. Jarmusch mindig is igyekezett szeparálni magát a divatos mozitrendektől, ez az egyik oka annak, hogy mai napig a kortárs amerikai film szélmalomharcosainak társaságában ragadt. Valahogy úgy vált mind társtalanabbá, ahogyan a hősei is egyre magányosabbak lettek a kilencvenes évek elejétől sorjázó filmjeiben, az Éjszaka a Földöntől a Halott emberen át a Szellemkutyáig - és a Hervadó virágokig.