A megszokott alkotógárda (Ricsi Pi és Qka MC mellett az - ezúttal is nagyon hiányzó - élő zenekarból ismert zenei mindenes Deseő Balázs, scratch-mester Pozsi és vokalista Gergely Éva) által felvett albumon – a trilógia nyitódarabjához hasonlóan – újfent jó néhány közreműködő színesíti a produkciót, igaz, míg legutóbb (mondjuk úgy) az „alternatív szcéna” ismertebb alakjai adták tehetségüket a dalokhoz, ezúttal a mainstream kapja a reflektorfény zömét. A Cotton Club Singers és Somló Tamás neve a minőségre és a megfelelő játszási rátára egyaránt garanciát jelent, a kissé meredek Siess postás!-ban közreműködő 100 Folk Celsius pedig mintha az Uhrin Benedek-effektusra játszana rá (különösen az Először mindenki béna a popkörhintából kiszállni nem tudó nagy öregeknek címzett sorai fényében). A Tropical Transform közreműködése üdítő színfolt, a Revolution támogatásával előadott Torzulj! áriázós betétje viszont durva tévedés, egy lejárt lemez felesleges újrajátszása.

Mindezzel együtt az album zeneileg elődjénél egységesebb darab, s bár a spontaneitás láthatóan áldozatul esik a beazonosíthatóság oltárán (úgy mint: a dizájn-elemek és a görcsösen újra összehozott 19 szám), a Nincs határ megerősíti az Animal Cannibals pozícióját a honi rap-elitben, és felkelti az érdeklődést a – remélhetőleg rövidebb pauza után tervezett – harmadik epizódhoz. Ami némiképp csalódást jelent, az az, hogy a szövegek ennyi év elteltével sem nagyon merészkednek túl a – jól bevált – vicces (és néhol vicceskedő) csajozós, illetve öndefiníciós sémákon, ha meg mégis, akkor a dumagépek gondosan ügyelnek arra, hogy az ő produkciójuknak is életteret biztosító „intézmények” ne érezzék magukat túlzottan találva. Így aztán összességében az Animal Cannibals marad, ahol eddig volt, a jópofa tehetséges srácok kategóriájában, akik egyszer majd, talán... Lassan ideje lenne.


6/10