A Mother Love Bone hamvaiból 1990-ben alakult, a Pearl Jam nevet 1991 márciusa óta viselő, s a dobos posztján kívül végig változatlan felállásban működő zenekar (Eddie Vedder gitáros-énekes, Stone Gossard és Mike McCready gitárosok, Jeff Ament basszista, valamint a formáció első demóját még Soundgarden-tagként feldoboló, majd Dave Krusen, Dave Abbruzzese és Jack Irons dobosok távozása után az ezredfordulón visszatérő és végleges taggá váló Matt Cameron) esetében alighanem mindenképpen jól járunk egy válogatás kiadvánnyal: a korai időszakban sikeres, slágeres volt a repertoár, aztán idővel egyre jobb dalokat írtak, egyre erősebb, lehengerlőbb, majd a legutóbbi lemezeknél egyre lenyűgözőbb lett a megszólalás. A kvintesszenciális amerikai rockzenekar – ahogy ezt már mondtuk is. A csúcsproducerekkel (Brendan O`Brien, Tchad Blake) dolgozó együttes fokozatosan vedlette le sallangjait, először zenei indulása modorosságait, majd általában is a sztárzenekarokra jellemző bejáratott sémákat, hogy aztán tökéletesen nonkomform, de végtelenül szimpatikus húzásokkal eljusson odáig, ahol már csak a zene számít.

Kronologikus rendben halad a válogatás mindkét lemeze, ám az elsőre a tempósabb, a másodikra a balladisztikusabb darabokat gyűjtötték külön. Az első három album (Ten – 1991, Vs. – 1993, Vitalogy – 1994) egységesen hat-hat felvétellel szerepel (a Once-t, az Alive-ot és a Blacket újra is keverte O`Brien), ami persze túlzás, de valahol érthető: Eddie Vedderék akkoriban azonos népszerűségi szinten voltak a Nirvanával. A Ticketmaster jegyárusító monopóliummal vívott jogi csata idején azonban megritkult a rajongótábor, pedig az ezután Neil Younggal közösen rögzített (és a kanadai mester nevén megjelent) 1995-ös Mirrorball fordulópont volt a Pearl Jam-karrierben. Az 1996-os No Code (amit itt három szerzemény képvisel) még felemás, átmeneti album, de az utána jövő alkotások már mesterművek. Az 1998-as Yieldet három, a 2000-es Binauralt és a 2002-es Riot Actet mindössze két-két dal reprezentálja, ami lehetne vérlázító is, de ha úgy fogjuk fel, hogy ezek a lemezek úgyis kötelező darabok minden rockkollekcióban, akkor tökéletes kiegészítőt kaptunk melléjük, pláne, hogy a ritkaságok (a Facérok című Cameron Crowe-filmből két betétdal, a Nagy hal című Tim Burton-filmből egy, a Neil Young-lemez melléktermékeként megjelent Merkinball EP-t képviselő I Got ID, a Last Kiss című slágerfeldolgozás és a Yellow Ledbetter című kedvenc kislemez B-oldal) is szépen, időrendbe illeszkedve sorakoznak.


9/10