A nevében bátorságot és pompát egyaránt hirdető Braveryt is egy gitáros (a dalszerző-producer-frontember Sam Endicott) és egy szintetizátoros (John Conway) alakította, ők is az Island kiadóhoz szerződtek le, lemezük nyitódala (An Honest Mistake) úgy indul, mintha egy New Order-szám akarna lenni, az énekes kiállásában Morrissey-t, énekstílusában Robert Smith-t idézi, de a Duran Duran hatása és a diszkós megoldások sem idegenek tőlük (Public Service Announcement). A párhuzamok mellett azonban a Killersszel összevetve a Bravery sokkal intenzívebb, energikusabb, a számok gyorsabbak és lényegre törőbbek (a 11 számos album 37 és fél perces), mind a gitáros (rock), mind a szintetizátoros (elektro-pop) összetevő sokkal erősebb és hangsúlyosabb bennük (a végeredmény valami táncos poszt-punkos elektro-rock), és az egzaltált előadásmódhoz és pózokhoz radikálisabb imidzs is tartozik, katonakabát és bőrdzseki, punkos és rockabilly frizurák, a Dirt (Mocsok) becenevű basszista szeme körül glam-rock smink – a visszafogott, elegáns, zakós Killersszel szemben a Bravery-tagok lényegében dorbézoló rockerek. Ráadásul bennük ott a New York-i art-punk összetevő is: a punkos riffekkel és sivító szólógitárral nyitó Swollen Summer után, a lemez második felében több dalban (Out Of Line, The Ring Song) is előjön is a Strokes – és azon keresztül annak két fő ihletforrása, a Televison és a Velvet Undergorund-vezér Lou Reed – hatása (Sam és John főiskolai vicczenekarának, a Skabba The Huttnak a ska-punk irányvonala szerencsére nem érezteti hatását).

A 2003-ban indult Bravery a 2004-es Unconditional maxi ígéretét maximálisan beváltotta 2005-ös debütalbumán, amin gyenge vagy közepes számot nemigen találunk (a januárban az internetre kiszivárgott korai albumverzióról az egyetlen gyengébb dal, a Hot Pursuit nem került át a nálunk kapható nemzetközi változatra, bár a borítófüzetben még tévedésből fel van tüntetve), a főként a szerelem, szex és vágy témakörében fogant rockszövegek egyszerűek és frappánsak, sőt vagányok és viccesek is („you put the art in retarted”). Bár a mainstream pop közönséget nem fogják úgy megnyerni maguknak, ahogy a perfekcionista Killersnek sikerült, a 2005-ös év egyik legbiztosabb befutóját üdvözölhetünk bennük, egy újabb nagyszerű zenekart, amit a Killers- és Strokes-rajongók mellett a Franz Ferdinand, a Bloc Party, az Interpol, a Rapture, a Radio 4 és a Faint táborának is ajánlhatunk bátran.


9/10