A Joy Division utódzenekarának nagy mázlija volt: az 1993-as
Republic album és az oldalprojektek (Electronic, Monaco, The Other Two) sorozatos fiaskója után csak egy hajszál választotta el a kvartettet „a nyolcvanas évek legendás, de kiégett dance-pop úttörője" címtől, a
Get Ready azonban szokatlanul rockos hangvételével, briliáns dalaival, valamint erőlködés nélküli lazaságával, lendületével megmentette az együttest. Igaz, a Chemical Brothersszel közös alibiszerű filmbetétdal-kislemez (a
Here To Stay, mely a néhai Factory lemezcég körüli zenészeket bemutató
24 Hour Party People című Michael Winterbottom-filmhez íródott) megint csak rossz előjel volt, de a sokáig készült új album végül elég jól sikerült. Ráadásul a lehető legjobb pillanatban, az Interpol, a Killers és a Bravery által fémjelzett – a New Order-örökséget egyik fő forrásának tekintő – színtér népszerűségének csúcsán került a boltokba.
A már-már karikatúraszerűen megöregedett zenészek, a gitáros-énekes Bernard Sumner, a basszista Peter Hook és a dobos Steven Morris (továbbá a 2001-es album óta hiányzó Gillian Gilbert billentyűst most már hivatalosan is helyettesítő új fiú, a néhai Marion együttesből ismert Phil Cunningham gitáros) koncepciója szerint a
Waiting For The Sirens` Call az 1989-es zseniális techno-pop lemez, a
Technique modern változataként értelmezendő. Ehhez képest inkább egy félig ismerős New Order-hangzású (a
Get Ready rockosodásából is sokat megőrző), félig szolidan új irányokba tévedő dalparkot kaptunk. A helyenként kissé túlságosan is elnyújtott, átlagban öt percnél is hosszabb szerzemények között akad „majdnem germán techno” darab (a slágeres
Guilt Is A Useless Emotion), dancehallos ihletésű, lüktetésű szám (a frontember jamaikai nyaralásának köszönhető az
I Told You So), még az előző album dalainal is rockosabb, punkosabb elszállás (
Working Overtime) és viszonylag sok női vokál (a nyárváró
Jetstreamben nem más működik közre, mint a Scissor Sisters-díva Ana Matronic). Az „álmukból felriadva is megírnák” kategóriában ismét több telitalálat szerepel (a
Krafty című első kislemezdal, az elvágyódás hangulatából erőt merítő címadó szám, a szintén kislemezre szánt
Waiting For The Sirens` Call, a legjobb NO-hagyományokat folytató
Turn, vagy a
Hey Now What You Doing című gitárorientáltabb tétel), de a lemez igazi erőssége (és meglepetése) Bernard Sumner produkciója. Az eddigi „szolid, de kedves” éneklés után előadása itt az eddigi legkarakteresebb.
8/10