A Molylepke Minibár megjelenése óta közel két és fél év telt el, méghozzá igen mozgalmasan, szóval nem a minden albumnál menetrendszerű stílusmeghatározás-váltás („szobadiszkó-operett-tangó-pop-hop” és „jegenyezene” után most "kacat-pop") az egyetlen fejlemény a zenekar háza táján. Először is 2004-ben, hat év után, az Ördögök megváltak kiadójuktól, az UCMG alá tartozó Ugartól, majd az easy listening/downtempo vonalra szakosodott Mama Recordsnál kötöttek ki - az új lemezük már ott jött ki, a terjesztést pedig a CLS végzi. Aztán, 2004 decemberében közös megegyezéssel Péterfy Bori állandó tagból átminősült vendégénekesnővé, miután a színházi karrierje összeegyeztethetetlené vált a zenekarosdival. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az együttes lemezein továbbra is közreműködik, de koncerteken csak különleges alkalmakkor lép fel – pótlását pedig nem tervezik. 2005 januárjában további személyi változás állt be a gitárosi poszton: a dzsesszista Eichinger Tibor helyére a Kontroll Csoportban, a Keleti Fényben és Lovász Irén zenekarában is megfordult Farkas Zoltán került.

Az új lemezen ő még nem játszik, mivel az 2004 második felében készült, de a dalokban így is akad az „ördögi” zenészek (Tariska Szabolcs - ének; Tövisházi Ambrus - zene, ütem, gitár, zajok, dobok; Dudás Zsombor - dob; Drapos Gergely - basszusgitár; Eichinger Tibor - gitár; Pápai István - konga, bongo, derbuka) mellett néhány új közreműködő: egy fújás erejéig az altszaxofonos Vázsonyi János a Tritonból, egy dalszövegsor erejéig a zenekar sorőre és védangyala, Kabóca - de az igazán váratlan vendégsereget nem ők jelentik, hanem a Honvéd Férfikar hattagú Szerenád-kommandója, amely négy számban csap le a mit sem sejtő hallgatóra zengő baritonkórusával (őket a két fő Ördög, Szabi és Ambi egykori gimnáziumi énektanára, a kórus karvezetője verbuválta egy vasárnapra, amikor felénekelték a szólamaikat).

Kapásból a Pet Shop Boys Go West feldolgozása ugrik be, ami hasonló ötletre épült, és ott attól működött a dolog, hogy az egész felvállaltan camp volt. Az Amorf Ördögök esetében érezhetően nem egyszerű (és egyszeri) poénról van szó, a refréneket éneklő kórus szervesen illeszkedik a három dalba (a negyedik a nyúlfarknyi intró), ami ettől még, ha nem is camp, de vicces. A dióhéj hajósban a kórus „umpapázós” zengedelmét buta diszkóbasszus kíséri, amitől némileg „dzsingiszkános” hatást kelt, a Zarándok évszakok című szám (amelyben csak a kórus énekel) a hatvanas évek táncdalesztétikájára kacsint katonás felhangokkal, az Asztalos ufókban pedig a refrén kifejezetten egy második világháborús katonaének hatását kelti. A magyar fülnek van ebben az egész kórusosdiban valami csasztuskás, mozgalmi dalos, „valami szovjet”, ami rátesz egy lapáttal a lemez amúgy is igen erőteljes kelet-európai retrós fílingjére - kis túlzással, ha Tímár Péter leforgatná a Csinibaba folytatását, ez lehetne a filmzene. (Pedig a Cellux-szimfónia dalai - amelyek felvételei nem házi körülmények között, hanem a Bioton stúdióban zajlottak - a mai digitális kor eszközeivel, főként cut-and-paste módszerrel nyertek végső formát, a cím is erre utal.)

Az új anyag a korábbi Amorf Ördögök-albumokhoz képest arányaiban többet merít a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai esztrád és beatzenei világából (legdirektebben a Borival felvett két szám, a Karcsú törzsed hajlik és a Nagy meleg pulóver), ez az uralkodó íz a zenekar „mindent bele” főztjében, amelybe azért most is került balkáni rezes umcacca (Délidőben, Világvevő rádió, Hazafelé), békebeli sanzon (Nyakba között kardigán, Asztalos ufók) és némi reggae, dub meg diszkó. További fűszerként itt-ott modern elektronikus puttyogások és effektek keverednek a zenébe, a sötét tónusú (és a lemez legjobb pillanatát jelentő) A rossz fridzsider című dalban pedig ezek viszik a prímet. Csupán egyetlen olyan dal akad, amely minden szempontból (hangszerelés, megszólalás, témaválasztás) modernnek számít: a Bori háttérvokáljával erősített lendületes Fapados űrutazás, ami a legfülbemászóbb, legslágeres szám a lemezen. Szabi régiest mai szóhasználattal keverő, szürreál-dadaista, hangulatfestő, szótárcséplő szövegeiben ugyan néha a kelleténél több a giccses fordulat, néha kifejezetten gyermetegek is („minden éjjel az ufók / eljönnek érted / és így szólnak: te pufók / elviszünk széknek”), de azért bőven akadnak mosolyt fakasztó, telitalálat sorok is („tarka vidámság, pár buja szép szó volna erre jó / de valahogy ma se csókol homlokon Kozsó”), a témák tárháza pedig a régi vesszőparipák (űrutazás, szerelem, évszakok változása) mellett újakkal gazdagodott (szex, média, nagyvárosi para, a mai kor ideáljai, az emberi test leamortizálhatósága).

Mindent egybevetve, a Cellux-szimfónia talán kevésbé bulis, egy fokkal kísérletezőbb elődeinél (lásd még a lemez végére odabiggyesztett 12 perces „szimfóniát”, amiben három dal négy változatát dolgozták össze a stúdiófelvételek maradékával és némi vizes ballon dobálással), de ettől még ugyanannyira szerethető, mert hát nagyon is Amorf Ördögös-lemez lett ez is.


8/10