Az Alien 4. (szintén Jeunet-rendezés) sem volt éppen erőszaktól mentes, és ha jobban belegondolunk, Amélie ténykedését is leginkább a „szelíd erőszak” kifejezéssel írhatnánk le. Vagyis úgy tűnik, itt volt már az ideje, hogy Jeunet csináljon egy háborús filmet, s lőn. Elkészült tehát a Hosszú jegyesség, melynek akár az „Amélie háborúja” alcímet is adhatnánk. A főszerepben (természetesen) Audrey „Amélie” Tautouval, aki ezúttal az első világháborúban eltűnt jegyese után nyomoz fáradhatatlanul és boszorkányosan. 

A hivatalos változat szerint Mathilde vőlegényét öncsonkítás bűntette miatt kivégezték a fronton, azonban mindenféle rejtélyes jelek - és persze Mathilde megérzései - arra utalnak, hogy mindez nem feltétlenül történt meg valójában. A különféle nyomokon elindul tehát a kutatás az egykori harcostársak és szemtanúk felkutatására és a zavaros harctéri események felderítésére. Így válik azután a film - a Jean-Pierre Jeunet-művektől megszokott módon - rejtélyes összefüggések, csodás egybeesések és tragikomikus fordulatok szövedékévé, melyből csak a tiszta hit, az eszközökben a jó cél érdekében nem válogató elszántság találhat kiutat. 

Mathilde nyomozásának során lassanként áll össze a kép a múltbeli (háborús) eseményekről, a háború képei pedig épp annyira véresek és naturálisak, mint egy „valódi” háborús filmben. Úgyhogy, aki bohókás és szívmelengető Amélie-történetre számít (amellett, hogy ezt Mathilde figurájának segítségével megkapja), készüljön fel az első világháború sáros-véres lövészárkainak képeire is - megéri, mert aki bírja, annak remek két órában lesz része.