Az Arcade Fire 2003 nyarán alakult, és egy házaspár köré szerveződött, hiszen gyakorlatilag Win Butler és Régine Chassagne jelentik az együttes kreatív magját (amúgy Butler öccse, William is tagja a zenekarnak). Hivatalosan öttagú a zenekar, de sokan mások is besegítettek abba, hogy a lemez olyan legyen, amilyen.
Nem könnyen beskatulyázható a
Funeral: monumentális, és az emberi érzelmek széles skáláján mozgó dallamvilág, mindez azonban gyakran dinamikus, feszes zenei alappal párosul. A hangszerelés is igen változatos, és vonósok szolgálatait is gyakran igénybe veszik az amúgy több hangszeren játszó tagok. A lemez hangulatát nagyban befolyásolták a Butler és Chassagne családban a közelmúltban bekövetkezett halálesetek, melyek tovább sötétítettek az album amúgy sem vidám tónusát.
Túlzás nélkül nevezhetjük szépnek az Arcade Fire zenéjét, amely egyszerre emlékeztet sok mindenre, és ugyanakkor mégis teljesen egyedinek hat. Win Butler énekhangja leginkább David Byrne (Talking Heads) neurotikus falzettjét idézi, és sok más mellett nem hülyeség a Roxy Music- vagy Pixies-párhuzam sem. A leginkább rabul ejtő az egészben az a magabiztosság és érettség, amely egyáltalán nem jellemző elsőlemezes együttesekre.
Ami még érdekes az Arcade Fire történetében, az az, hogy az ő esetükben mutatkozott meg elsőként istenigazából a legfontosabb független zenei honlap, a PitchforkMedia királycsinálói szerepe. 2004 szeptemberében itt jelent meg egy lelkes, majdnem maximum-pontszámos kritika a Merge minicég által akkor még csak Észak-Amerikában terjesztett korongról, és onnan kezdve minden más médium lelkesedett az albumért, a lemez elfogyott a boltokból, és a koncertekre is özönlöttek az emberek.
2005 februárjától a lemez a Rough Trade kiadásában már Nagy-Britanniában is hivatalosan kapható, aztán idővel Európa többi részén is, így vélhetően tovább folytatódik a diadalmenet. (Az Arcade Fire európai
turnéja 2005. május 21-én a bécsi Flex klubot is érinti.)
9/10