Az 1983-as
Seven And The Ragged Tiger című harmadik Duran Duran-stúdiólemez után megszaporodtak a problémák a „nagy felállás” körül, az 1985-os
James Bond filmbetétdal-kislemez, a listavezető
A View To A Kill volt az utolsó közös alkotásuk. A nem túl sikeres oldalági zenekarok (Arcadia, Power Station) után 1986-ban egy trió tért vissza a Duran Duran névvel (az alapító Nick Rhodes billentyűs, az énekes Simon Le Bon és a basszista John Taylor), a másik két Szabó (a dobos Roger Taylor és az egy ideig szólóban is próbálkozó Andy Taylor gitáros) pedig süllyesztőbe került. Azóta a DD gyakorlatilag a szünet/comeback üzemmódban létezett, szórványos változások a felállásban, további sikerek (az 1986-os
Notorious és a cím nélküli, de
The Wedding Album–ként emlegetett 1993-as lemez) és kudarcok (az 1990-es
Liberty vagy a '97-es
Medazzaland) egyaránt jellemezték aktivitásukat. 2001-ben aztán bejelentették, hogy összeáll az eredeti ötös, újra kiadták az 1982-es
Rio albumot (ami aztán a New Musical Express szerint is bekerült minden idők 100 legjobb lemeze közé), a
Donnie Darko című filmben jelentős szerepet kapott a
Notorious című 1986-os sláger, jöttek a régi dicsőséget visszaidéző DVD-kiadványok (
Greatest – The DVD,
Arena, Sing Blue Silver), 2003-ban egy sikeres turné, és némi csúsztatgatás után 2004-ben végre az album is.
Mondhatni épp jókor. Számos menő zenekar (a Korn-féle
nu-metal hordák mellett többek közt a Scissor Sisters, a Franz Ferdinand, a
Welcome To The Monkey House albumot Nick Rhodesszal készítő Dandy Warhols, vagy a Le Bon-i énekmanírokból
Hot Fuss című debütáló lemezén igen sokat merítő Killers) elismerte, vagy „felismerhetően elrejtette” a maga Duran-hatását – és ez már nem a nyíltan nőfaló, pezsgőlocsoló sztárlétre vonatkozott, hanem a zenei érdemekre. Az
Astronaut album ugyan nem durran túl nagyot, nem szárnyalja túl a várakozásokat (ahhoz valami bátrabban laza, slágeres diszkópunk kellett volna), és nincs annyira ihletett, mint például a Tears For Fears szintén 2004-es visszatérése (
Everybody Loves A Happy Ending), de legalább profin megtervezett és igényesen kivitelezett, szórakoztató munka, mely a húsz évvel ezelőtti rajongókat is a visszanyert fiatalság érzetével ajándékozza meg. Ugyan elég sok a kétes érétkű effekt, de a gitárhangzás mit sem változott, a ritmuszekció pedig ügyesen (bár kicsit üresen) „modern”, Le Bon hangja rendben van, a dalok jól megírtak, slágeresek, a lemez lendületes, nagyjából egységes. Talán a végére a kelleténél egy picit jobban belecsúszik a nosztalgikus melankóliába, de legalább nem akar sokat markolni, így nem is csordul túl. Ha magunk elé képzeljük 1984 gondtalan, feltupírozott nyarát, végképp helyben vagyunk. Akik meg csak azután születtek – hát valami ilyesmiről maradtak le.
7/10