(Go!Beat / Universal)
A kezdeti szárnypróbálgatások után a bemutatkozó Zero 7-album, a 2001-es
Simple Things vokalistájaként került Sia Furler neve a popkörforgásba. A második Zero 7 albumon, a 2004-es
When It Fallson való közreműködés után, szólóban is második lemezéhez érkezett az ausztrál énekesnő. Melankolikus, főképp akusztikus gitáros, szolid
downtempo körséta.
Az ausztrál Adelaide városkából származó Sia dzsesszénekesnőként kezdte pályáját, de csakhamar Londonban próbált szerencsét, ahol a Jamiroquai háttérvokalistájaként lett ismert. Első, soul-popos kislemezei és
Healing Is Difficult című 2001-es dzsesszes-táncos-R&B-s debütalbuma hozzásegítette neves közreműködésekhez, melyek közül a máig tartó Zero 7-kapcsolat lett a leggyümölcsözőbb. Részben ennek köszönhetően történt egy hangsúlyos váltás Sia zenei világában, másrészt egy tragédia (szerelmét halálra gázolta egy taxi) terelte a melankolikusabb, hidegebb elektronika felé. A Dido vetélytársként startoló Sia művészete így mára inkább - legalábbis hangulatban - Björk és a Lamb munkásságával hozható összefüggésbe. A fájdalom nyomja bélyegét a dalokra, melyeket Jimmy Hogarth gitáros-producerrel és Sam Dixon programozó-mindenessel közösen alkottak (a keverést a nagynevű Tchad Blake végezte). A felismerhetően Beckkel együtt írt, nagyon távolról „karibi” hangulatú
The Bully még az optimista szerzemények közé tartozik. Amúgy jellemzően akusztikus hangszerek és sötét vonóshangszerelés ágyazódik szolid elektronikus, triphopos alapokba - az inspirációt Nick Drake, Harry Nilsson és Randy Newman hetvenes évekbeli folklemezei jelentették. A fuvolás-klarinétos
Sunday a legslágeresebb, a marimbás
Breath Me a legkibukottabb, a ringatózó
Sweet Potato a folktronika legösszeszedettebb megvalósulása az albumon. A súlyos bánatosság ellenére is szerethető album, megkapó dallamokkal, megérintő személyességgel és a végkicsengésben életigenlő harsánysággal.
7/10