A Lost Dogs 112 percben harminc dalt tesz könnyen elérhetővé, elsősorban persze a korábbi albumokat már birtokló rajongóknak, de bátran ajánlható a Pearl Jamet még nem ismerők részére is, hiszen simán átvezeti a hallgatót a sorlemezek világába. Aztán azt is jelzi, hogy mennyire erős ez a lassan 15 esztendős kvintett: ha teljes értékű albumként nem is működik a két CD, egy szimpla korongra lerövidítve nagyon erős anyagot kaptunk volna. A ki- és lemaradt dalok, B-oldalas felvételek, rajongói klubos karácsonyi kislemezek, továbbá filmzene- és válogatáslemez morzsák alternatív zenekartörténetként is funkcionálnak, pláne, hogy a tagok mindegyik szerzeményt kommentálják a borítófüzetben. Legtöbb „elveszett” szerzeményt (hatot-hatot) a Ten és a Binaural sessionjéből mentették át. Akad fura műfajkalandozás: a korabeli RHCP-parafrázis Dirty Franktől (1991) eljutunk a lusta-funkos Sweet Lew-ig (2000), a Gremmie Out Of Controlba beszállt szörfgitározni Brendan O`Brien producer, a Leavin` Here című soul klasszikusból pedig előhozzák a rockot. Koncertfavoritok válnak elérhetővé (Yellow Ledbetter, Alone, Footsteps), és valószínűleg „albumról épp csak hogy lemaradt” gyöngyszemek (Don`t Gimme No Lip, Hitchhiker, Down, Fatal, Undone) jutnak felszínre, leginkább azonban a négy karácsonyi kislemez emelkedik ki (különösen az andalító Strangest Tribe és a `99-es No Boundaries című koszovói segélylemezre is felkerült J. Frank Wilson & The Cavaliers-feldolgozás, a hátborzongató Last Kiss).


8/10