Walsh-ék szépen beindított karrierjét egy pompás kislemez-sorozat (Fever, GoodSouls, Alcoholic, Poor Misguided Fool, Lullaby), a Love Is Here-ből pedig egymillió eladott példányt fémjelzi – még Kelly Osbourne is kedvenc új zenekarának kiáltotta ki a Starsailort. A lényeg persze az, hogy a bemutatkozó album két év elteltével semmit sem veszített értékéből, ma is ugyanolyan mesteri és friss, mint 2001-es kiadásakor. Amikor egy együttes nemcsak figyelemreméltó, hanem tökéletesre érlelt nagylemezzel jelentkezik elsőre, akkor szinte lehetetlen másodjára túlszárnyalni azt. A Starsailor mindent megtett, hogy tartsa a kiemelkedő minőséget, ugyanakkor továbblépjen, fejlődjön is. Nem váltott radikálisan, inkább a már kialakított soulos, bátran tradicionális, nagyigényű pophangzást bővítette tudása és segítői tehetsége szerint. A szenzációt az jelentette, hogy megnyerték maguknak a legendás hangzásgurut, a wall of sound technikát megteremtő amerikai Phil Spectort, aki már két évtizede nem dolgozott produceri minőségben (és lehet hogy egy ideig nem is fog, mivel nem sokkal később letartóztatták szeretője meggyilkolásának vádjával). A lemezre végül két Spector felügyelete alatt készült dal került (Silence Is Easy, White Dove), a Shark Food című számnak John Leckie (Pink Floyd, Stone Roses, Radiohead stb.) volt a producere, a többit pedig a szintén jó nevű hangmérnök, Danton Supple (Suede, Doves, Coldplay) gondozta. A 11 dalból álló, negyven percnél is rövidebb album ezúttal is átgondolt, a szerzemények feszesen illeszkednek egymáshoz, de a monumentalitás tömörséggel párosul, inkább belső robbanások jellemzik a lemezt, mint hosszabb témafelépítések és -kibontások. A telt hangzás már korábban is jellemző volt az együttesre, e terén azonban mindenképpen továbbléptek, és nemcsak a Spectorral közös dalokban – igaz, a vonóskörítés helyenként mintha túlnőtte volna a keretet. Az albumnyitó Music Was Saved soulos lendületével beindítja a lemezt, az erre rímelő, lassú, lüktetőre vett Fidelity pedig a nagylélegzetű szerkezet vázát adja, hirtelen végével pedig a vagányan félbehagyott számokat előlegezi meg. A Some Of Us tipikus Starsailor-ballada, a címadó első kislemezdal, a Silence Is Easy viszont igazi mestermunka, rafináltan csavaros, mégis egyszerű sláger, mely feltárja a lemezcím jelentését is: hallgatni könnyű, muszáj kimondani a lényeget (az album több dalát is a Walsh-t és a zenekart ért támadások ihlették), másrészről pedig utal a zeneszerzési metódusra is, a „halkan telített” megszólalásra. A Telling Them átlagos vonós-lassú, a Shark Food mantraszerű csilingelés, a blokk lezárása, a rövidke Bring My Love pedig a leginkább wall of sound jellegű felvétel a korongon. Az utolsó negyedben a másik Spectorral felvett dal nyit, de a White Dove már nem elég erős szerzemény. A Four To The Floor vagány lüktetését az adja, hogy egy funkos, lassú diszkóritmusra domináns vonósszaggatás feszül, a két andalgó záró szám viszont az őszinte, kitárulkozó típusból való, a dúshangzású Born Again a hit kereséséről, a zongorás Restless Heart pedig az egyetlenről szól.


9/10