Az eredetileg San Franciscóban alakult trió (Peter Hayes - ének, gitár, basszus, Robert Turner - ének, basszus, gitár, Nick Jago - dob) Marlon Brando
The Wild One (
A vad) című filmjének motoros bandájáról nevezte el magát. Hayes és Turner a főiskolán ismerkedett össze, Jago pedig Angliából települt át és hozta az autentikus gyökérdarabokat. A másodszori inkarnáció 1998 óta aktív (az eredeti nevük The Elements volt), a felfuttatásukban pedig nagy szerep jutott Noel Gallaghernek, aki szerette volna leszerződtetni saját kiadójához őket. A huszon-, harmincéves angol generáció gyorsan keblére ölelte az ifjúsága megidézésében ügyeskedő B.R.M.C.-t, de ehhez kellett az is, hogy az USA-ban eredetileg 2001 márciusában kiadott korong 2002 januárjától Angliában is hivatalosan megjelenjen. A címéül a zenekar nevének rövidítését kapó (bár több helyütt a B.R.M.C. együttes
Black Rebel Motorcycle Club című lemezeként elkönyvelt) album azonban még vegyes visszhangra lelt. Az említett korosztály egy része – élen a New Musical Express szerkesztőségével – megőrült érte, az újszülöttek megkajálták, az önsanyargató nosztalgiázásra kevésbé fogékonyak viszont nem tudtak túljutni az áthallásokon. A Jesus & Mary Chain szelleme először 1988 körül a My Bloody Valentine tolmácsolásában riogatott zombiként, de az első B.R.M.C.-lemezen helyenként már a
tribute kifejezés is kevés a hangzás és dallamhűség érzékeltetésére. A fülbemászó slágerek (
Whatever Happened To My Rock `N Roll, Love Burns, Spread Your Love), a darkos dallam- (lásd még: Bauhaus, Love And Rockets) és szövegvilág, illetve a fekete ruhás imidzs (meg a motorok, bőrök és a r`n`r közhelytár további elemei) azonban megtették hatásukat.
A második album esetében is teljes függetlenséget és művészi kontrollt kapott a trió, ismét saját maguk vállalták a produceri feladatokat, s bár nagyra törő tervekkel fogtak munkához, nem estek azok csapdájába. A „végső kérdések boncolgatása a mai életkörülmények tükrében” hálás, de csúszós téma, ám ezúttal – bár cseppet sem revelatív a végeredmény – tisztességesen kerültek dalkeretbe a társadalmi, politikai, magánéleti problémák, ügyesen egyensúlyozva az objektív és a személyes megközelítések között. A
Take Them On, On Your Own továbblépett a hagyományos
noisy hangzáson, helyenként olyan elementáris a svungja, mint egy fejünk felett elhúzó repülőnek, de néhány klisé (például lebegő gitárfüggöny, torzított basszus szinte mindegyik dalban) azért még mindig jelen van, ahogy néha Stone Roses-dallamok (
Generation, Heart And Soul), a Spacemen 3-t vagy a Ride-ot idéző gitársikálás és az elmaradhatatlan hősi Jesus & Mary Chain-toposzok (
Ha Ha High Babe, Shade Of Blue) is visszaköszönnek. A
Suddenlyben a Suede szelleme kísért, az
In Like The Rose-ban a
Monster-korabeli R.E.M., de mindezen hatások már olyan egységességbe forrva jelölik a sarokpontokat, hogy nem bántóak. Erős bevezetője a lemeznek az első három felvétel (a beharangozó
Stop kislemez, a csúcsdalnak számító
Six Barrel Shotgun és a slágergyanús
We`re All In Love), de a
US Government tempóváltogató gitárkínzása, a
Rise And Fall hajszás rockja és az album kétharmadánál elhelyezett akusztikus gitáros
And I`m Aching című törékeny ballada is kiemelhető szerzemény.
8/10