Abban a tekintetben is például, hogy pöpecül leveszi Jackson manírjait. Nyilvánvaló, hogy egy új Michael Jackson kreálása volt a cél, s bár a hasonló körülmények is adottak, az analógiába csúszik néhány hiba: Jacko csak jóval később, a szólókarrierje csúcsán hagyta el a Jackson 5-ból lett The Jacksonst, egy veterán producert talált magának, aki ráadásul az ő 1979-es befutásakor cseppet sem volt a fókuszban, továbbá a popzene jelenlegi zombija olyan lemezekkel (Off The Wall - 1979, Thriller -1982) lett nagy ász, melyek teremtették a divatot, nem csak meglovagolták. Ezzel szemben Justin az addigi „kreatív csúcsponton” hagyta ott az ’NSync-et, az ezredforduló divatos csúcsproducereivel dolgoztat (akik már létrehozták a maguk külön hanguniverzumát, és Timberlake-nek is a jól bevált – igaz, ínyenc – fogásokat tálalják), és a Justified biztosan nem lesz trendterelő alkotás. Az oké, hogy Jacksonnak rég vége, hiányzik az általa teremtett figura, és Justinnak talán van esélye megtestesíteni, továbbá az se baj, hogy erősen a nagy példakép modorában készült a bemutatkozás. Egy komoly baj van: bár remek hanggal rendelkezik a 22 éves énekes, mégse jön ki belőle igazi, elementáris egyéniség (a modoros Jacko-utánzás pedig külön pontlevonást érdemelne). Akadnak azonban kétségtelen pozitívumok is: a Neptunes producerpáros, Chad Hugo és az énekhangban is kompetens Pharrell Williams felel a zenei alapok több mint feléért, négy szerzeményt pedig Missy Elliott bűntársa, Timbaland hozott, s bár egyikük se itt mutatja be új trükkjeit, vannak olyan megbízhatóak, hogy számíthassunk a kiváló minőségre (további jópont pedig, hogy eléggé fekszik Justinnak a dalok közbeni komolytalankodás és gyakran gyakorolja is rendesen). Hogy maradéktalanul élvezhető legyen a korong, arra meg van egy recept: hallgasd úgy, hogy a háttérbe szorítod az éneket és a zenére koncentrálsz (na és ugorj át a CD-n néhány gyengébb balladát, például a debil mód „jackós” Still On My Braint, vagy a vonós-csöpögős Never Againt, melyeket fiatal versenyzők szereztek)! Azért a N.E.R.D. zenekart is üzemeltető Hugo/Williams páros sem csak telitalálatokkal érkezett, természetes módon nekik is egyre gyakrabban akadnak kiszámítható húzásaik, akárcsak Timbalandnak, aki nagyon ráállt a keleties alapokra. Igazán a vele készült Cry Me A River kislemezdal és néhány Neptunes-darab emelkedik ki, azok viszont első osztályúak, és bizony elég hatásosan hangzanak egy ilyen jellegű lemezen: a Rock Your Body az erős nyolcvanas évek idézetével is rendben van, a Like I Love You a N.E.R.D. In Search Of...-jára is felfért volna, a Let’s Take A Ride című akusztika-rap üdítően ábrándos hangulatú, a legjobb azonban az albumnyitó Señorita (annak is kislemezen lenne a helye). Pharrellt gyakran vagányan vokálozik is, a lemezen szereplő többi vendég (Bubba Sparxx, Janet Jackson, The Clipse) azonban szolidan a háttérben marad.

Összességében a Justified még csak a Dangerous színvonalát veri, de alighanem a Bad lehet a maximum, amit Justin képes lesz valaha elérni.


7/10