Elég nehéz elhinni, hogy a vicces neurózis műfajának legnagyobb apostola, Woody Allen rohamosan közelít a hetvenéves kor felé. Mostani filmje minden esetre azt látszik igazolni, hogy a mókázás nagy valószínűséggel késlelteti az öregedést. Újra csak azt érezzük - mint általában a jól sikerült Woody Allen-filmek esetében -, hogy a mesternek átlagosan minden délután eszébe ötlik legalább egy olyan pimf kis gondolat, amiből aztán könnyed, szórakoztató, de a mély tanulságok humorba csomagolására is kísérletet tévő filmet kanyarít.
Amennyiben az ötletnek részét képezi egy neurotikus művészfigura is - és általában részét képezi - akkor ezt a szerepet a téma legszakavatottabb ismerőjére osztja: önmagára. Így van ez a mostani darabban is, ahol a művészi válságba jutott rendező élete nagy - és egyben lehet, hogy utolsó - lehetőségét kapja meg, amikor ex-felesége közbenjárására, egy nagyköltségvetésű film rendezését bízzák rá. (Egyébként, ahogy Woody Allen öregszik, a filmbeli ex-feleségek és aktuális barátnők életkora úgy csökken. De hiába, neki még most is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a megtévesztő külső mögött egy valódi szex-császár lakozik.) Nos, a nagy lehetőség olyan teherként nehezedik rendezőnk törékeny pszichéjére, hogy közvetlenül a forgatás előtt pszichoszomatikus eredetű vakság lesz úrrá rajta. Benne ugyan még pislákol a becsület szikrája és lemondaná a munkát, de ügynöke szerint egy ilyen apróság miatt nem szalaszthatja el élete nagy lehetőségét. Ezek után nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük a számtalan komikus szituációt, melyekbe a vakságát elrejteni igyekvő rendezőnk keveredik a forgatás során - a jelenetek gyakran bohózati hangnembe csapnak át.A Holly Woody Happy End lényegét pedig így foglalhatnánk össze: vak amerikai rendező is talál szemet (Európában).