Aki az elmúlt egy évben hallotta már koncerten az Amondó című dalt (a Hiperkarma eddigi legjobb számát), az tudja mire számíthat az azonos című albumon: a dalformát felrúgó, mégis izgalmas és mindvégig fülbemászó zenei struktúrákra, továbbá iszonyú sűrű szövegekre, melyekben Bérczesi önmagával feleselget, illetve a fejében lévő hangok egymással, nyaktörő tempóban, mégis bámulatos gördülékenységgel és perfekt prozódiával. Bérczesi Róbert fényesen (vagy sötéten - lényeg, hogy maximálisan) beváltotta a Blabla feltűnésekor belé vetett reményeket: már az első Hiperkarma-lemez szövegei is nagyságrendekkel meghaladták a korábbi poénos kamasznekifutásokat, az új album szóhullámai pedig még magasabbra csapnak. Ez Bereményi, Lovasi és Pajor szintje, legpontosabban az utóbbié, hogyha az őrült rock`n`roll figurákat gyűjtjük.A hab a tortán az, hogy Bércezi zeneszerzőként is ugyanolyan zseniális, illetve az, hogy az egykor szólóprojektnek indult Hiperkarma időközben igazi zenekarrá fejlődött, mely életet visz ezekbe a pop-rock zenében radikálisnak számító struktúrákba. A programozott alapjai miatt kissé steril hangzású első albumhoz képest itt egy telivér, élő rockprodukciót kapunk, a paranoid skizofrénia impozáns zenei katedrálisát. A koncepciónak áldozatul esnek az első lemezen még szép számmal tenyésző, ismerős szerkezetű, együtt énekelhető dalok (egyetlen maradványuk az 1998-99-es Blabla-demókról átmentett, Beszélj szebben!-ről Blabla címre átkeresztelt gyönyörűség, de annak is megszakad a szövege egy verze és egy refrén után, és a hátra lévő másfél percben hiába várjuk, hogy folytatódjon!), viszont a koncentrált, őrülten sűrű zene- és szövegfolyam indukálta trip lenyűgöző és lélegzetelállító, főleg az album második felében, a Mitévő? című első kislemezdaltól (a második maxira szánt Amondó párdarabjától) kezdve, ahol már nincsenek oldásnak lassú meg instrumentális számok. A lemez egyetlen hibája, hogy egy szöveg nélküli easy listening darabbal indul (Padaba), ami nemcsak teljesen elüt az album hátralévő részétől, de három és fél percével feleslegesen hosszú is, főleg, hogy az utána következő „igazi” kezdődalba, az Amondóba is be van építve 1 perc 15 másodpercnyi intró, és csak utána indul be a szövegömleny. Ha azonban csak az Amondótól a Vétóig tartó 38 és fél percet hallgatjuk, teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy míg az első Hiperkarma-album az utóbbi öt év egyik legjobb magyar lemeze volt, addig erre a másikra ugyanaz mondható – egyik nélkül!

(Az album végére bónuszként felkerült a Bëlga együttes DJ-je, Titusz által készített remek Mitévő? remix is, mely a mostanában oly divatos szintipop-retro jegyében született.)


10/10