Két bizalmat keltő lemez után teljesen tévútra tévedt Tori. Az 1992-es Little Earthquakes és az 1993-as Under The Pink, ha nem is volt hibák nélkül való (modorosság, Kate Bush-fixáció), azért az amerikai női mezőny jobb lemezei közé tartozott. Amos tehetsége révén képes volt markáns zongoradalokat szülni, kiállása alapján pedig akár az élmezőnyhöz is csatlakozhatott volna (egy pillanatra még a tánczenei közönség is kegyeibe zárta - igaz, a Professional Widow-ból készült Armand Van Helden-remix alapján). Ő azonban egyre kínosabb albumokat írt és a végén már a kiadója sem akart szerződést hosszabbítani vele. Pedig az új korong alapján - művészi szempontból mindenképp - érdemes lett volna. A már új cégnél kiadott, a sorban - a fentebb említett feldolgozásalbumot beszámítva - hetedik stúdiólemez végigutaztatja a hallgatót az Államokon, a megállóknál meglátogat, felszed, beszéltet egy-egy nőt, akiken keresztül Tori is elővezeti feminista élményeit, véleményét a nőiség témájáról, olykor szájbarágósan, máskor megejtően őszintén. Teszi mindezt zenekara halk, visszafogott kíséretével, zongoráját helyezve az előtérbe. Kate Bush-os hajlításait nem tudja elfelejteni, másik példaképe, Joni Mitchell költői képeinek minőségéhez pedig nem ér fel, de ahhoz így is elég változatos az összkép (ír népdalt idéző ima, zongorás honky-tonk, szolid rock és főleg lassú, balladisztikus pop), hogy pozitív legyen a kritika. Ja, és Tori a fotókon ezúttal is eljátszik többarcúságával.


7/10