Az előző körhöz hasonlóan ismét egy mágikus zenei világutazást tehetnek a hallgatók, melynek kiindulópontja - vagy a végállomása? - ezúttal a Föld déli féltekéje és a képzelet határán nyitva tartó Molylepke Minibár. A Molyepke Minibár tipikus Amorf Ördögök-lemez - mondhatnánk, ha lenne olyan, hogy tipikus Amorf Ördögök-lemez. Mert ennek a zenekarnak éppen az a lényege, hogy besorolhatatlan, meghatározhatatlan amit csinálnak - azt viszont pimaszul jól csinálják. De elég a szófacsarásból: az Amorf Ördögök két évvel ezelőtt azzal tűnt fel a nyitottabb fülű zenekedvelők radarján, hogy készített egy - idézem magunkat - "programozott alapok és élő - nem ritkán népi - hangszerek nászára épülő triphopos, downtempós, reggae-s, szláv népzenés, dzsesszes, szvinges, tangós, valceres futurista sanzonok" füzéréből álló lemezt "két férfi- és egy imádnivaló női hangra, hol pszeudo-giccses, hol virgonc és szellemes szövegekkel". Tulajdonképpen az új lemez is ugyanez, másképpen. A zenefelelős Tövisházi Ambrus egy fokkal "jelenebb" (a bécsi színtér levegős downtempo hangzását testreszabó) elektronikus alapokat szerkesztett, aztán a nyugati zene fölébe - főként - Afrika, Dél-Amerika és a Karibi-szigetvilág hangjaiból csiribiri muzsikát varázsolt kalapja alól; ami szintén elmozdulás a Betyár a Holdon erős Balkán-feelingjéhez képest.

A modern elektronikát az ősi kultúrákkal összeboronáló Amorf-zenébe azért persze vegyült kis káeurópai/magyar retró, anélkül nem is lenne az igazi - a villanyorgona, a diszkóbasszus és a tévéjáték-zenei motívumok mind azt az érzést keltik, hogy az első lemez háború előtti koridézése után ugrottunk néhány évtizedet előre. Az ötvenestől a nyolcvanasig terjedő nosztalgizált múlt jelen van a dalcímekben (Muskátlis teraszokon, A MIR helyére az űrbe, Darth Vader dala egy bagatell randevúra, Álomáruház, Szombat esti láz), és nyomokban a szövegekben is - bár a legkevésbé Tariska Szabolcs szür- és irreális versein hallani, hogy eltelt közben két év: továbbra is szellemes, ironikus, stilizált hangulatokat hordozó költemények, a giccshatárra fellőtt - légből és az Idegen Szavak Szótárából kapott - szópetárdákkal, melyek néha telibe találnak ("A mélynyomókból még dübörög a dub / Egy indián felkiált, hogy: 'Fuck! A cipőmről leszakadt a makk!'"), néha viszont üres szóvirág-patronként pukkannak el (de hát mit várunk egy magafajta bohémtól?).

A szövegek persze mit sem érnének Péterfy Bori nélkül, aki egyforma komolysággal adja elő a valódi szomorúságot árasztó Tündérdombot (lám, egyszerű szavakkal is lehet!) és a morbid humorú Mikor megmozdult a föld című világvége-diszkószámot ("Mikor szétfröccsent a Nap, akkor lettem boldogabb!") - ő a dizőz a két bevállaltan vokális kihívásokkal küzdő férfiú mellett.

Az Ördögök szeretnek azzal játszani (és arra rájátszani), hogy nem lehet tudni, mikor kell komolyan venni azt, amit hallunk és mikor blöff: hogy ezen a lemezen a reggae-s "cicis szám" (Nincsen a világon, a beharangozó kislemezdal), a füttyös, kokodzsambós Együgyű bordal, Darth Vader keresgője vagy a Borvirág és szvíthárt történetmesélős dzsessze hová tartozik, ítélje meg mindenki maga. Ami igazán fontos, az elhangzik az utolsó számban, a Még egy kulőrben: "Táncolj még, a világ laza / kaland az élet, ne menj haza!" Ehhez tartsuk magunkat.

8/10