The Flaming Lips: Yoshimi Battles The Pink Robots
(Warner)

Miután a Flaming Lips 1999-ben The Soft Bulletin címmel elkészítette a kilencvenes évek könnyűzenéjének talán, de karrierjének biztosan legjobb lemezét, felmerült a kérdés: mi következhet még ezután? Nos a zenekar nem törődött a rá nehezedő nyomással, és új - sorrendben tizedik - albumán ismét csodát művelt.


A Flaming Lips 1983-as alapító tagjai közül mára csak Wayne Coyne énekes-gitáros és Michael Ivins basszusgitáros maradt (a többi jövő-menő zenész között megtalálható volt a gitáros Jonathan Donahue is, aki az itt töltött 1989-1992-as időszak közben indította be Mercury Rev nevű saját zenekarát - lásd: All Is Dream). A korai Flaming Lips-albumok a pszichedelikus punk-rock kategória legzaklatottabb alkotásai közé tartoznak, idővel aztán egyre ötletesebben dalossá, popossá vált a megszólalás. A Transmissions From The Satellite Heart (1993) megjelenésekor állandósult Steven Drozd pozíciója a dobok (sőt ma már a legkülönfélébb hangszerek) mögött, a Clouds Taste Metallic (1995) óta pedig Dave Fridmann ül náluk a produceri székben (Fridmann basszusgitárosként sokáig a Mercury Rev beltagja volt, 1998 óta állandó kültag és producer ott is, itt is, de a Rev- és a Lips-korongok mellett az ő kezét dicséri néhány Sparklehorse-, Delgados- és Mogwai-lemez is). Aztán 1997-ben, az egyre növekvő népszerűség közepette a Flaming Lips afféle "kereskedelmi öngyilkosságot" követett el: Zaireeka című albuma hangképét négy különböző CD-re préselte, melyeket egyszerre kellett elindítani ahhoz, hogy megszólaljon a rajta hallható éteri pszichedélia, mely különben a hidat képezi a zenekar csúcsművéhez, a látszólag semmiből előtűnő 1999-es The Soft Bulletin albumhoz. A szimfonikus pop "lágy lövedékű" mesterműve, melyen az oklahomai trió univerzalitás igényével született, lélegzetelállító hangszerelésű szerzeményeiben az emberiség, a tudomány és a jövő témakörét boncolgatta, visszahozta a Flaming Lips nevét a köztudatba.Míg az előző lemez meghallgatása után a világmindenség magunkhoz igazítása sem tűnt komoly kihívásnak, addig a másfél évig készült Yoshimi Battles The Pink Robots emberibb léptékű céllal szolgál: jobban élni. Koncentráltabb album, nagyjából betartja a dalforma kereteit, kevésbé nagyigényű a szimfonikus körítése, de a zene - mint ahogy 16 éve, az első Flaming Lips-korong megjelenése óta soha - most sem áll meg az eddig elért eredményeknél. Ezúttal az akusztikus gitárok és a szolid, játékos elektronika keveredése a hangsúlyos újdonság, de ugyanazon a megtört Neil Young-i énekhangon előadva és ugyanazokkal a végtelenbe tartó melódiákkal, mint három éve. A lemez a férfias küzdelem felvállalásával nyit ("ha nem most, akkor mondd, mikor jön el az ideje, hogy felállj végre és férfi légy"), majd három számon keresztül még folytatja a korábbi sci-fi tematikát, egy közönséghangokkal keretezett történetben, mely az emberiség feje fölé növő robotokról szól ("egy újabb robot tanulja meg, mit is jelent többnek lenni egy gépnél"). Aztán a matriarchális világkép nevében mégis egy Yoshimi nevű feketeöves karatés lány személyében érkezik a megmentő, aki a címadó dal második tételében, éles sikolyok közepette megküzd a gonoszt jelképező Rózsaszín Robotokkal, és nyer (a sikolyokat egyébként egy civilben is Yoshimi névre hallgató lány produkálja, aki a japán noise-rock zenekar, a Boredoms dobosa). Innentől egyre személyesebb hangvételű az album: az In The Morning Of Magicians a személyiség elvesztésén töpreng ("reggel felébredtem és már nem emlékeztem, mi a szeretet és mi a gyűlölet"), az Ego Tripping At The Gates Of Hell szeretetteljes szembenézés az elpocsékolt idővel ("csak vártam a megfelelő pillanatra, de a pillanat nem jött el"). A körkörös szerkezetű, melankolikus Are You A Hypnotist? és a biztatóan optimista It's Summertime ("ha befelé fordulsz, csak az önmagát tükröző belső szomorúságot látod - nézz ki, és észre fogod venni, hogy nyár van") átkötést jelent a lemez végén elhangzó üzenethez: a Do You Realise? című csengő-bongó, monumentális kislemezdal az élet múlandóságára figyelmeztet ("rádöbbentél már, hogy neked van a legcsodálatosabb arcod? hogy a boldogság megríkat? hogy mindenki, akit ismersz, meghal egy nap?"), az All We Have Is Now pedig arra, hogy ne várjunk semmire, hanem a lehetőségeinkhez képest éljük az életünket, mégpedig a jelenben - és ezt az instrumentális zárófelvétel szintén megerősíti.

(A lemezt hivatalosan nem terjesztik Magyarországon, de van annyira jó hogy érdemes külföldről beszerezni.)

10/10
Dömötör Endre
2002.09.13