Az összegzés igényével készült lemezen Fenyő végigszalad karrierje számára legfontosabb állomásain, bár koncepciója szerint az elfelejtett dalokkal tenné mindezt, de slágerek nélkül kár ilyesmibe belevágni, így a művész nem hagyja ki a Csavard fel a szőnyeget című rockyt és még vagy tucatnyi elnyűhetetlen társát sem. Bizonyos szempontból mindezt tisztességes módon teszi, hiszen a szimpla slágerválogatás helyett újra feljátszotta az összes dalt, többnyire az eredetit megközelítő hangszerelésben, egységes koncepcióval. Másrészt viszont joggal hiányolhatjuk a megszokott hangokat, fordulatokat, hiszen azok mégiscsak eredeti összetevőikben működtek igazán (de mint tudjuk, egyszerűbb és olcsóbb egy kiadónak újra feljátszatni egy művésszel a régi dalait, mint megegyezni az eredeti hangfelvételek jogait birtokló korábbi kiadóval). Fenyő - tán már maga sem emlékszik pontosan - több együttest is végigjárt, mire eljutott a Hungariáig, aminek korai korszakából mindössze két dalt szerepeltet, a "gyémánt" Hungária (1980-83) idejéből néhány kevésbé ismertet is, viszont semmit az 1985-ös felállástól, sajnos semmit a kétéves hungaro-oldszkúl break-időszakából (amivel a magyar rap alapjait teremtette meg) és szerencsére semmit a pénzkeresős "modern" para-fázisból. A második CD a kilencvenes évek rock'n'roll musical termésének legjavát összegzi és mindennél többet mond, hogy semmivel sem gyengébbek az új felvételek, mint a klasszikussá nemesült gyöngyszemek (vagy örökzöldek). Hiába na, Fenyő nagyon érzi a műfajt, még mindig piszok megnyerő a hangja, és még mindig egy álmodozó gyermek, de legalább vállalja is, és ez emeli a hazai könnyűzene többi infantilis nagysága fölé. Az azért minden összefüggésben jelent valamit, hogy széles e hazában nincsen igazi lakodalom a Csókkirály nélkül.

8/10