A '94-es album óriási siker volt, többmilliós eladással, a '96-ban megjelent Pinkerton viszont már a nyomába sem ért, pedig nem volt rosszabb. Talán csak a közönség vesztette el az érdeklődését: ezeket a minimalista, a hatvanas évek harmóniáit garázszenekari megszólalással feltámasztó, erős Pixies-hatásról tanúskodó dalokat meg lehet unni (főleg, ha a Pixies őrült zsenialitása nincs ott bennük). Az első album producerét, Ric Ocaseket, az amerikai rockos új hullámban fontos szerepet játszó Cars egykori frontemberét a második albumon nem alkalmazták, s az, hogy most mégis visszatértek hozzá, ugyanúgy beszédes jel, mint a lemez címnélkülisége. "Visszatérünk a régihez, és az fejlődés lesz" - olvasható olaszul a belső borítón (a Puccini-rajongó Cuomo olasz operatörténetet tanult az egyetemen), de sajnos a Weezer esetében ez nem igazán válik be.

A Weezerben ráadásul fontos személyi változás is történt: kilépett a basszusgitáros-vokalista Matt Sharp, aki közben Rentals néven szervezett magának saját zenekart, mellyel az ósdi Moog-szintik és csajvokálok jellemezte, kiváló Return Of The Rentals (1995) és a sztárvendégek ellenére is gyengécske Seven More Minutes (1999) albumot készítette. Talán Sharp éles hangjának hiánya miatt, de az új Weezer-albumon nem annyira hatásosak a vokálok, mint korábban. A 29 éves Cuomo persze továbbra is fülbemászó dalokat ír tinédzsertapasztalatokról (elsősorban a szerelemről), metronomikusan sikált gitárokkal, de ezekből még/már 28 perc (tíz szám) is egy kicsit soknak tűnik.

6/10