Émilie Simon 2003. májusában mutatkozott be. A debüt után azonnal a lábai előtt hevert Franciaország, olyannyira, hogy a triphop és a pop forrásvidékén kalandozó album 2004-ben a Victoire de la Musique-on el is hozta a legjobb elektronikus lemeznek járó címet. Rá egy évre Émilie zenét komponált Luc Jacquet Pingvinek vándorlása című mozijához, mely egy César-díjat hozott a konyhára, majd 2006-ban kiadta soron következő korongját.

A Végétal jóval rockosabb volt, mint a korábbi művek, persze rifforgiára nem kell gondolni, a keménység kimerült annyiban, hogy Émilie megtalálta az elektromos gitárt. Az öt évvel ezelőtti The Flower Book című kompilációval aztán végigturnézta az Államokat, a koncertkörút lenyomataként pedig kiadta mindezidáig egyetlen élősködését (L'Olympia, 2007). De a dolgok elromlottak. 2009-ben, pár héttel azelőtt, hogy kijött volna The Big Machine című új stúdióalbuma, vőlegénye és hangmérnöke, François Chevallier belehalt a H1N1 szövődményeibe. A 29 éves korában távozott egykori kedves dolgozott többek között a Coldplay-jel és az Arcade Fire-rel is.

Az évek során Émilie egy seregnyi dalban próbálta kiírni magából fájdalmát. Így amikor David Foenkinos író felkérte, hogy komponáljon zenét 2009-es regénye, a La Délicatesse alapján készülő filmhez, a dalszerző-énekesnő a történet végigolvasása után úgy döntött, François-hoz írt személyes dalai pont megfelelők lesznek. A Franky Knight így elsősorban neki állít emléket. A zene épp ezért rendkívül személyes hangvételű, intim. Az elektronika csupán jelzésértékű, a hangsúly a szárnyaló, játékosan hangszerelt dalokon és a mondanivalón van, meg persze Émilie kislányosan naiv, édesen csengő, mégis dacosan erőteljes hangján.

A háttértörténet ismeretében a lemez lehetne végtelenül szomorú, önmarcangoló és keserű, de egyáltalán nem az. Émilie már megbékélt, kezet nyújtott a sorsnak, leginkább a szépre emlékezik, az együtt töltött órákra. A csengettyűs-marimbás, rezesekkel kicsipkézett Mon Chevalier nagyszerűen ágyaz meg az albumnak, hogy aztán az olyan dalok, mint az '50-es, '60-as évek girl groupjait idéző I Call It Love, a füstös, ködös, triphopos Holy Pool Of Memories vagy épp a sanzonos, Szajna-parti Bel Amour teljesen alámerítsenek minket az emlékekben. A szeleburdi Franky's Princess electropopja kissé kilóg az albumról - ez az egyetlen dal, amelyben megemelkedik az ütemszám, miközben Émilie a halállal dacolva azt énekli: "I'm still your princess".
 
A lassú sodrású, vonósokkal és finom elektronikával színezett Jetaimejetaimejetaime méltó zárása egy olyan korongnak, amely a szerelem erejét hirdeti, miközben a szerelmet siratja.