Amikor kijött a zseniális az A Rush Of Blood To The Head, Chris Martin azt nyilatkozta egy elragadtatott pillanatában, hogy csak akkor folytatják, ha jobbat tudnak. Folytatták. Chris Martin hazudott, monnyonle, a kormány azonban ennek ellenére a helyén van, a propaganda pedig mozgatja a tömegeket.
Jesszus! Hogy lehet, hogy az a zenekar, amelyik kábé egy évtizeddel ezelőtt - alig kinőve a Radiohead-iskolából - egy isteni debüttel még Jeff Buckley szellemét is képes volt megidézni, ilyen konfekciópoppal kábítja a jónépet?!
Persze eltelt egy évtized. A Coldplay stadionzenekar lett (nem állt jól nekik). Eladtak több tízmillió lemezt és magukat is. Áldozatukat már nem az ún. alternatív, hanem a mainstream pop oltára előtt mutatták be, ami nem lett volna baj, ha ettől nem váltak volna tenyérbemászóvá. Nem hisszük, hogy megélt és őszinte volt a Rush... fájdalma, de annak hatott. Működött, meg tudta érinteni a hallgatót. A nagyívű gesztusok még nem voltak túlrajzoltak, a zongora, a gitár és a basszus pedig pont elég volt, hogy szerethetően tolmácsolják a középtempós szívfájdalmat. Kiváló slágereket tudtak írni, olyanokat mint az In My Place, a Clocks és a The Scientist.
Aztán egyre magasabbra vágytak, az X&Y-jal pedig csúcsra is járatták magukat. Hisztérikus volt a siker, a zenekar pedig milliméterre közelítette meg a U2-t. Az invenció hiányát profi marketinggel, stúdiótechnikával és hangszerelési trükkökkel kendőzték. Beültettek némi James és House Of Love hatást, a Speed Of Sounddal, a Fix You-val és a Talkkal pedig összehoztak pár perfekt rádióslágert.
A legutóbbi, sötétebb Viva La Vida Or Death And All His Friends-szel aztán még tovább léptek a megalománia irányába. A cím egy Frida Kahlo-festmény előtt hajtott főt, az artwok pedig Delacroix-ra mutatott, míg a produceri székben a nagyságos Brian Eno foglalt helyet. Volt pár meghökkentő újítás, ambient és világzene, a kérdés azonban továbbra is maradt: előre a coldplay-i úton a monumentalitás felé, vagy vissza az emberarcú pophoz?
A Mylo Xyloto egyértelmű választ ad. Chris Martin már nem lírai, csupán idegesítően maníros, nem őszinte, csupán egy szerepjátékos. A Coldplay saját remekbeszabottnak hitt hangzását csiszolgatja tovább. A polarizált világban hánykolódó szerelmespár küzdelmeit felgöngyölő albumot a csomagolás adja el. Eminens sound, fogpasztareklám dalok, fecseg a felszín.
Az önhitt és magasztos Mylo Xyloto innen is, onnan is merít. Nincs kohézió, hacsak az nem, hogy minden szám szerkezete ugyanolyan. Mennyivel jobb lett volna csupaszon hagyni ezeket a vázakat, és nem túlcicomázni őket! Így viszont nem kevés U2 szinonimát kapunk a nyakunkba. Ilyen a Charlie Brown, az Every Teardrop Is A Waterfall és a Don't Let It Break Your Heart. Aztán van Leonard Cohen-tribute (Up With The Birds) és önreflexió (Us Against The World) - ezek egyébként a legjobbak -, karcos rock (Major Minus) és Rihannával közös, R&B-be oltott U2 (Princess Of China). A nagyszabású, túlgömbölyített Paradise korrekt rádiósláger elektronikus alappal, vonóskörítéssel és "óóó"-vokállal. A kedves hallgatóknál szintúgy betalál majd az Arcade Fire és Bruce Springsteen nyomvonalán haladó, auto-tune-os (!) Hurts Like Heaven is.
Summa summarum, ha ezt a korongot egy kezdő banda hozza ki azzal a mottóval, hogy "tudjuk, hogy parasztvakítás, de mi jól szórakozunk ", egy szavunk sem lenne, és adnánk rá egy 8-ast. Attól a zenekartól azonban, amelyik az évtized egyik bezzeglemezét jegyzi, és amelynél patetikusabban és szimpatikusabban még senki nem énekelt vágyról, szerelemről, hiányról, kételyről és félelemről, ez zéró...
Jesszus! Hogy lehet, hogy az a zenekar, amelyik kábé egy évtizeddel ezelőtt - alig kinőve a Radiohead-iskolából - egy isteni debüttel még Jeff Buckley szellemét is képes volt megidézni, ilyen konfekciópoppal kábítja a jónépet?!
Persze eltelt egy évtized. A Coldplay stadionzenekar lett (nem állt jól nekik). Eladtak több tízmillió lemezt és magukat is. Áldozatukat már nem az ún. alternatív, hanem a mainstream pop oltára előtt mutatták be, ami nem lett volna baj, ha ettől nem váltak volna tenyérbemászóvá. Nem hisszük, hogy megélt és őszinte volt a Rush... fájdalma, de annak hatott. Működött, meg tudta érinteni a hallgatót. A nagyívű gesztusok még nem voltak túlrajzoltak, a zongora, a gitár és a basszus pedig pont elég volt, hogy szerethetően tolmácsolják a középtempós szívfájdalmat. Kiváló slágereket tudtak írni, olyanokat mint az In My Place, a Clocks és a The Scientist.
Aztán egyre magasabbra vágytak, az X&Y-jal pedig csúcsra is járatták magukat. Hisztérikus volt a siker, a zenekar pedig milliméterre közelítette meg a U2-t. Az invenció hiányát profi marketinggel, stúdiótechnikával és hangszerelési trükkökkel kendőzték. Beültettek némi James és House Of Love hatást, a Speed Of Sounddal, a Fix You-val és a Talkkal pedig összehoztak pár perfekt rádióslágert.
A legutóbbi, sötétebb Viva La Vida Or Death And All His Friends-szel aztán még tovább léptek a megalománia irányába. A cím egy Frida Kahlo-festmény előtt hajtott főt, az artwok pedig Delacroix-ra mutatott, míg a produceri székben a nagyságos Brian Eno foglalt helyet. Volt pár meghökkentő újítás, ambient és világzene, a kérdés azonban továbbra is maradt: előre a coldplay-i úton a monumentalitás felé, vagy vissza az emberarcú pophoz?
A Mylo Xyloto egyértelmű választ ad. Chris Martin már nem lírai, csupán idegesítően maníros, nem őszinte, csupán egy szerepjátékos. A Coldplay saját remekbeszabottnak hitt hangzását csiszolgatja tovább. A polarizált világban hánykolódó szerelmespár küzdelmeit felgöngyölő albumot a csomagolás adja el. Eminens sound, fogpasztareklám dalok, fecseg a felszín.
Az önhitt és magasztos Mylo Xyloto innen is, onnan is merít. Nincs kohézió, hacsak az nem, hogy minden szám szerkezete ugyanolyan. Mennyivel jobb lett volna csupaszon hagyni ezeket a vázakat, és nem túlcicomázni őket! Így viszont nem kevés U2 szinonimát kapunk a nyakunkba. Ilyen a Charlie Brown, az Every Teardrop Is A Waterfall és a Don't Let It Break Your Heart. Aztán van Leonard Cohen-tribute (Up With The Birds) és önreflexió (Us Against The World) - ezek egyébként a legjobbak -, karcos rock (Major Minus) és Rihannával közös, R&B-be oltott U2 (Princess Of China). A nagyszabású, túlgömbölyített Paradise korrekt rádiósláger elektronikus alappal, vonóskörítéssel és "óóó"-vokállal. A kedves hallgatóknál szintúgy betalál majd az Arcade Fire és Bruce Springsteen nyomvonalán haladó, auto-tune-os (!) Hurts Like Heaven is.
Summa summarum, ha ezt a korongot egy kezdő banda hozza ki azzal a mottóval, hogy "tudjuk, hogy parasztvakítás, de mi jól szórakozunk ", egy szavunk sem lenne, és adnánk rá egy 8-ast. Attól a zenekartól azonban, amelyik az évtized egyik bezzeglemezét jegyzi, és amelynél patetikusabban és szimpatikusabban még senki nem énekelt vágyról, szerelemről, hiányról, kételyről és félelemről, ez zéró...
Linkek
Kapcsolódó cikkek
9 komment|Szólj hozzá!
A legnagyobb gond ezzel a - tényleg baromi nyálas, felszínes, rózsaszín pop - lemezzel, hogy Chris Martinék azt hiszik, ez műalkotás. (Az első lemezük az volt, a második kicsit már alább adott az igényességből, a többiek még alább.) Azt gondolják, ez szint, hogy ez 'valami'. Hmm. Hát nem. Persze, az idő dönti el, és igen nagy valószínűséggel nem az ő javukra. A zenetörténetben ugyan megmarad, de csak mint a Transformers-trilógia a filmtörténetben.
A cikk írója jól látja. UFF.
A cikk írója jól látja. UFF.
megmondó
|
2012-01-09 15:47:08
Szerintem ez a lemez is zsenilias. Mondjuk nekem nincs melyenszanto elvarasom zenevel kapcsolatban. Ha hallgatom es tetszik akkor nalam jo. Es ez jo.
ave
|
2012-01-03 23:04:53
Igen,lássuk be ez 1 nyálas, rózsaszín popmaszlag és ha kamasz lennék én is szeretném a Paradise naiv romantikáját, de nem vagyok tini és mégis szeretem. DE ,ha nem ilyen lenne a lemez ugyan melyik rádió játszana tőlük bármit ,ha a mai zenei trendeket megfigyeljük? EGYIK SE! És lássuk be a fiúk is öregszenek, jön a kapuzárási pánik és szeretnék megfogni a fiatalabb korosztályt is.Ennek most jött el az ideje(mármint lefeküdni az aktuális divatnak) Ki tudja, talán a fiatalok meghallgatják ezt, utána meg a régebbi, tartalmasabb zenei alkotásaikat is és ez már dupla haszon. Nos így megy ez:)
ODINE
|
2011-12-21 22:19:49
Tízből jó esetben 1 zenekar választja a radioheadi utat. A többi kilenc nagy és mégnagyobb akar lenni. És véleményem szerint nincs is ezzel baj, ez az élet rendje. Az ambíció a haladás egyik feltétele. A baj az, hogy a Coldplay az egyszerűbb utat választotta. Nem formálni akarja a mainstreamet, hanem ráfekszik arra. A Viva la Vida esetében még csak a külsőségekben éreztem ezt a patikamérleggel kiadagolt, megtervezettséget. Most már sajnos a hangzásban, a dalokban is a trendek diktálnak.
The Walrus
|
2011-12-18 10:49:22
Ahogy olvasom a kommenteket,ezzel a lemezzel lépett át a Coldplay a tömegízlést kielégítendő igénytelen kommersz zene világába. Sose értettem ,hogy az első két lemez alapján miért sorolták a zenekart a "semmi különös,átlagos britpop" kategóriájába. Tulajdonképpen ezek volt a banda csúcslemezei jobbnál-jobb,érzékeny,jól kitalált művészi szempontból is jó minőségű dalokkal. Erről az úgymond igényes,indie ösvényről tévedtek le a mainstream-kommersz irányába,amit egyáltalán nem értettem sose. Nagyon jók voltak,ahogy úgy elkezdték,és semmi szükség nem volt a stadionpop/rock irányra.Ez a mostani nyálpop lemez meg a művészi igénytelenség alja. Amúgy gondolom miért alakult ez így. A fiúk jobban szeretik a pénzt,a jó életet és a minőségi dalszerzéssel járó nyűgöknél.
xenosz2
|
2011-12-17 00:44:07
Az összes eddigi lemez tetszett a Coldplaytől, de ez...
Ez egy rózsaszín pop maszlag, ami a mai trendekhez igazodik. Szerintem nagyon elszúrták és csalódás volt hallgatni...
Ez egy rózsaszín pop maszlag, ami a mai trendekhez igazodik. Szerintem nagyon elszúrták és csalódás volt hallgatni...
DavidOne
|
2011-12-04 21:44:37
Én a Rush...lemezt ki nem állhattam,nem értettem hogy mit esznek annyira a népek a Coldplayen,Az X&Y-t már majdnem kedveltem,az első lemez amit végig tudtam hallgatni tőlük az a Viva La Vida...volt. Ez a mostani szintén kedvemre való,azt nem mondom hogy bombasztikus vagy korszakalkotó lenne,egyszerűen egy jó lemez bejövős dalokkal.Ami nekem sem tetszik,az a Paradise gépies dobalapja...na azt nem kellett volna.Egyébként a U2 meg menjen a f@szomba...a Zooropa óta nem csináltak normális lemezt (már nem is fognak).Az R.E.M-nek legalább volt annyi esze hogy feloszlott.Szerintem a Coldplay még működik,van még bennük szufla,nem olyan régi banda ez...
Buju
|
2011-12-01 20:01:52
hát ha ez neked hatásvadász és számító, akkor valami mást hallgattál. ez egy zeneileg roppant jól sikerült, újításokkal teli, folkos ám mégis nagyon-nagyon sajátos stílusú egyvelege a coldplay hangzásnak és a meglepő újításoknak.
10/9-es album, mondom ezt úgy, hogy sosem voltam coldplay rajongó, de elismertem a munkásságukat. ez az album viszont beütött.
10/9-es album, mondom ezt úgy, hogy sosem voltam coldplay rajongó, de elismertem a munkásságukat. ez az album viszont beütött.
dann
|
2011-11-22 20:44:52
Ha ezt a lemezt egy kezdő zenekar hozta volna ki, a kutya nem hallgatná meg. Sőt lehet, még kiadót sem találtak volna neki.
The Walrus
|
2011-11-21 17:33:41
Új hozzászólás
Június 1. és 3. között harmadik alkalommal kóstolható immáron már több mint 100 féle üveges és közel 35 féle csapolt belga sör a Vajdahunyad várában.
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek






