Amikor kijött a zseniális az A Rush Of Blood To The Head, Chris Martin azt nyilatkozta egy elragadtatott pillanatában, hogy csak akkor folytatják, ha jobbat tudnak. Folytatták. Chris Martin hazudott, monnyonle, a kormány azonban ennek ellenére a helyén van, a propaganda pedig mozgatja a tömegeket.

Jesszus! Hogy lehet, hogy az a zenekar, amelyik kábé egy évtizeddel ezelőtt - alig kinőve a Radiohead-iskolából - egy isteni debüttel még Jeff Buckley szellemét is képes volt megidézni, ilyen konfekciópoppal kábítja a jónépet?!

Persze eltelt egy évtized. A Coldplay stadionzenekar lett (nem állt jól nekik). Eladtak több tízmillió lemezt és magukat is. Áldozatukat már nem az ún. alternatív, hanem a mainstream pop oltára előtt mutatták be, ami nem lett volna baj, ha ettől nem váltak volna tenyérbemászóvá. Nem hisszük, hogy megélt és őszinte volt a Rush... fájdalma, de annak hatott. Működött, meg tudta érinteni a hallgatót. A nagyívű gesztusok még nem voltak túlrajzoltak, a zongora, a gitár és a basszus pedig pont elég volt, hogy szerethetően tolmácsolják a középtempós szívfájdalmat. Kiváló slágereket tudtak írni, olyanokat mint az In My Place, a Clocks és a The Scientist.

Aztán egyre magasabbra vágytak, az X&Y-jal pedig csúcsra is járatták magukat. Hisztérikus volt a siker, a zenekar pedig milliméterre közelítette meg a U2-t. Az invenció hiányát profi marketinggel, stúdiótechnikával és hangszerelési trükkökkel kendőzték. Beültettek némi James és House Of Love hatást, a Speed Of Sounddal, a Fix You-val és a Talkkal pedig összehoztak pár perfekt rádióslágert.
 
A legutóbbi, sötétebb Viva La Vida Or Death And All His Friends-szel aztán még tovább léptek a megalománia irányába. A cím egy Frida Kahlo-festmény előtt hajtott főt, az artwok pedig Delacroix-ra mutatott, míg a produceri székben a nagyságos Brian Eno foglalt helyet. Volt pár meghökkentő újítás, ambient és világzene, a kérdés azonban továbbra is maradt: előre a coldplay-i úton a monumentalitás felé, vagy vissza az emberarcú pophoz?

A Mylo Xyloto egyértelmű választ ad. Chris Martin már nem lírai, csupán idegesítően maníros, nem őszinte, csupán egy szerepjátékos. A Coldplay saját remekbeszabottnak hitt hangzását csiszolgatja tovább. A polarizált világban hánykolódó szerelmespár küzdelmeit felgöngyölő albumot a csomagolás adja el. Eminens sound, fogpasztareklám dalok, fecseg a felszín.

Az önhitt és magasztos Mylo Xyloto innen is, onnan is merít. Nincs kohézió, hacsak az nem, hogy minden szám szerkezete ugyanolyan. Mennyivel jobb lett volna csupaszon hagyni ezeket a vázakat, és nem túlcicomázni őket! Így viszont nem kevés U2 szinonimát kapunk a nyakunkba. Ilyen a Charlie Brown, az Every Teardrop Is A Waterfall és a Don't Let It Break Your Heart. Aztán van Leonard Cohen-tribute (Up With The Birds) és önreflexió (Us Against The World) - ezek egyébként a legjobbak -, karcos rock (Major Minus) és Rihannával közös, R&B-be oltott U2 (Princess Of China). A nagyszabású, túlgömbölyített Paradise korrekt rádiósláger elektronikus alappal, vonóskörítéssel és "óóó"-vokállal. A kedves hallgatóknál szintúgy betalál majd az Arcade Fire és Bruce Springsteen nyomvonalán haladó, auto-tune-os (!) Hurts Like Heaven is.

Summa summarum, ha ezt a korongot egy kezdő banda hozza ki azzal a mottóval, hogy "tudjuk, hogy parasztvakítás, de mi jól szórakozunk ", egy szavunk sem lenne, és adnánk rá egy 8-ast. Attól a zenekartól azonban, amelyik az évtized egyik bezzeglemezét jegyzi, és amelynél patetikusabban és szimpatikusabban még senki nem énekelt vágyról, szerelemről, hiányról, kételyről és félelemről, ez zéró...