A Red Hot Chili Peppers ma a világ egyik legjobb (koncert)zenekara, de az "egyik" szót akár el is hagyhatjuk. A Chilit nézve simán gondolhatjuk, hogy náluk van az örök ifjúság itala. Zárójel bezárva. Épp ezért érdekes, hogy egy a színpadon ereje teljében lévő, legjobb formáját mutató banda nem pályafutása legjobb lemezével rukkol elő.

Legyünk őszinték, az újsütetű Chili-eresztés - kezdve a By The Way-jel, folytatva a monumentális Stadium Arcadiummal - biztonsági pályán játszott. Tegyük gyorsan hozzá: a By The Way egyfajta megtisztulás, amikor egy szénné szívott/lőtt, a pokol bugyrait megjárt, kőgazdag rakkenroll banda rájön, hogy az élet több mint pár felszívott csík, és ír egy hippis, életigenlő poplemezt. Azóta nyilvánvaló: punk funkot igazságtalan elvárni maholnap ötven éves emberektől. A Chiliben ne keressünk őrületet, izzást, lucskos, mocskos vágyakat, reggeli merevedést és korai magömlést. Elhullajtották már csikófogaikat. A túlmozgásos energia karámba terelődött. Nem lesz újabb Blood Sugar Sex Magic vagy Californication. Véget értek a kilencvenes évek, és nem jönnek újra el.

Ugyanakkor az I'm With You nem a kapuzárás előtti pánikról szól. A Chili valószínűleg soha nem zárja be a kaput. Ők lesznek 2037 The Rolling Stones-a, a "The greatest rock & roll band in the world". Az album persze már inkább pop, mint funk rock, sőt ez utóbbi szinte egyáltalán nem is, de ez a pop business class-on utazik. Ahogy mondani szokás: ezekért a számokért a nulla-nullás évek túlsztárolt nyápicai egész szánalmas királyságukat odaadnák.

John Frusciante úgy gondolta, saját mondanivalója most fontosabb, mint a Chili szekerének tolása. Szíve joga. Helyette egy másik szereplő érkezett: a korábban Beckkel és a Gnarls Barkleyval is dolgozó Josh Klinghoffer, aki jó tizenöt évvel fiatalabb a tagoknál, ehhez mérten szerényen viselkedik. A gitárok inkább csak színeznek, sőt néha olyan érzésünk van, hogy teljesen eltűntek. Míg a kilencvenes évek közepén Dave Navarro beugrása (One Hot Minute) azért volt testidegen, mert a Jane's Addiction élveboncoló alter metálja sehogy sem szervesült a Chili napfényes funkjába, most inkább az a gond, hogy Klinghoffer ennél azért lehetett volna bátrabb.

A korábbi lemezeket (az állat ritmusszekció mellett) Frusciante Jimi Hendrixet és a szexis, mégis csetlő-botló funkot házasító gitárjátéka vitte el a hátán, épp ezért most nagyon hiányzik a karakteres gitár. Persze amikor Klinghoffer szót kap, akkor nagyon ízes témákat hoz. Flea szerint inkább költészet az, amit Josh csinál, semmint gitározás. Itt jegyezzük meg, hogy a dalok jó része zongorán született, majd később került át gitárra, és ez érezhető is. Több számban (Happiness Loves Company, Police Station, Even You Brutus) elő is kerül a billentyűs hangszer, ami eddig nem nagyon fordult meg Chili-lemezen. És persze továbbra is itt van Flea, aki ma a Föld legjobb basszerosa. Végletekig precíz, metronómpontosságú, nem penget sokat, de minden hangja üt, és be is talál. Anthony Kiedis továbbra is fahangon énekli magára szabott dallamait, azokat viszont átkozottul jól. Chad Smith pedig dobol...

Az I'm With You-t ismét Rick Rubin kezelte, a felvételekre tavaly szeptember és idén március között került sor Los Angeles-ben és Malibuban, a híres Shangri La-ban. Majdnem dupla lemez lett, hiszen több mint hatvan szám gyűlt össze, aztán mégiscsak kigyomlálták az ötletáradatot. Anthony többször is evolúciós ugrásnak nevezte az albumot. "Óriási lépést jelentett, hogy Flea a felvételeket megelőzően zeneelméletet hallgatott." Kis színes, hogy a dalírás idején állítólag folyamatosan ment a The Rolling Stones-tól a Tattoo You és az Exile On Main Street. Flea szerint a korongot egyébként a Stones mellett Bach és az avantárd elektronikus zene inspirálta, meg persze bizonyos tekintetben Afrika, Etiópia.

A gitárcsikorgásból és torzított énekből kibomló, flitteres diszkó funkba csapó Monarchia Of Roses remek kezdés. Eredeti, ötletes, kissé szokatlan. Flea topogó basszusával felvezetett, a gitárcsipkedésben Frusciante-t idéző Factory Of Faith a legflegmább és legchilisebb szám a lemezen, bármelyik új évezredbeli lemezükön elférne. Az egykori mecénásukra, Brendan Mullenre emlékező Brendan's Death Song egyszálgitáros balladából terebélyesedik gyászindulóvá. Az afrikai út ihlette Ethiopia leginkább a Stadium Arcadium funkjainak világát hozza, harapós basszussal, némi pszihedeliával, a beharangozó tetőkoncertes The Adventures of Rain Dance Maggie utáni latinos Did I Let You Know-ban pedig még Flea trombitája is felharsan.
 
A lemez középrésze ugyan kissé leül az olyan számokkal, mint a zongorás, kuplés Happiness Loves Company vagy a Waiting On A Friend öccsének is beillő Meet Me At The Corner, de a vége ismét felráz a Dance, Dance, Dance-szel.

Az I'm With You nem mestermű, olyat már írtak párat. Nem rázza meg a zenei közéletet. Nem okoz tartós függést, ám a visszaeséshez pont elég.