Nincs ez másként az új Transformers-albumon sem, ahol az előadók egy-egy újabb felvétellel járultak hozzá a soundtrackhez. Toronyház méretű robotok, futurisztikus-apokaliptikus hangulat ide vagy oda, a zenekari felhozatalt elnézegetve nem kizárt, hogy a filmzenéért felelős egyedek a 2000-es évek eleje óta egy feneketlen időcsapdában sínylődnek. Az itt felvonultatott zenekarok többségének szavatossága ugyanis már jócskán lejárt. (Vagy legalábbis korántsem olyan népszerűek, mint a nu metal és a rádiórock aranykorában.)
 
Az Iridescent című Linkin Park dal az A Thousand Suns album talán leggyengébb szerzeménye, és nem csupán azért, mert Chester Benningtonék tesztoszteronszintje újabban a Jonas Brothers-ével vetekszik. A My Chemical Romance a nem különösebben emlékezetes The Only Hope For Me Is You-val képviselteti magát, míg a Theory Of A Deadman a Head Above Water címen prezentál egy kvázi Nickelback-feldolgozást. A The Bottom alapján az új Staind-album - a zenekar ígéretéhez híven - valóban súlyosabbnak ígérkezik elődeinél, kérdés, hogy közelebbi hozzátartozóikon kívül emlékszik-e még valaki zenei pályafutásukra.
 
Bár a Taking Back Sunday és a Black Veil Brides ifjúsági emocore-ja egy hasonszőrű soundtracken finoman szólva is nevetségesnek hat, gimnáziumi szalagavatókon minden további nélkül megállná a helyét. Szerencsére a Mastodon hozza a megszokott színvonalat, és egy pusztán poénból rögzített ZZ Top-feldolgozással is szórakoztatóbb tud lenni, mint a lemezen szereplő bármely formáció.
 
A Dark Of The Moon Soundtrack egy tökéletesen átlagos összeállítás védjegyszerű slágerek és bárminemű meglepetés nélkül.