A 2005-ben, a posztpunk hullám (kereskedelmi) tetőfokán feltűnt ötösfogat a debütálást követően - a megfelelő piaci mechanizmusoknak megfelelően - épp eltűnni készült a süllyesztőben, amikor két évvel ezelőtt, a Primary Colours felvételei közben összetalálkozott a Portisheadből ismert Geoff Barrow-val.
 
Az együttműködés a sajtó részéről komolyabb mea culpákat, Mercury-díj jelölést, no meg egy jótanácsot eredményezett. Utóbbiból fakadóan a zenekar ezúttal külső producer nélkül, kizárólag a saját fejét követve vette fel a lemez dalait - és örömmel állapíthatjuk meg: túl nagyot nem tudtak hibázni.
 
A lassan építkező dalok mellett szól, hogy nem csupán igen egységesen szólalnak meg, de ráadásképpen nélkülözik az igazán gyengébb pillanatokat is. Legyen szó új hullámos, darkos szintihangokról, boldog időket idéző baggy ritmusokról, lustán hömpölygő basszusokról vagy a megfontolt, kissé távolságtartó énekről, a The Horrors végig magabiztosan ugorja meg a nagy elődök által magasra állított lécet.
 
Ám itt van a bibi is: az ihletet adó előadók/zenekarok (Bowie, Pulp, The Charlatans, Echo And The Bunnymen, Suede, The Verve vagy éppen a Simple Minds) túlságosan is rányomják bélyegüket a - két nyolc perc körüli szerzeménnyel is súlyosbított - lemezre, amelyet így erényei ellenére is nehéz teljesen önálló produktumként értelmezni.