Ed Mcfarlane és zenekara az első albumról slágeresedő Paris sikerén felbuzdulva, annak emésztésbarát és fülbemászó teltségét kívánta még közérthetőbb formába rázni, ami egy tökéletes világban akár hálás feladat is lehetett volna. Mivel azonban ilyen körülmények nem adottak, és a Pala a rövidtávfutók lelkesedésével vág neki az albumnyi hosszútávnak, a korábbi, relatív változatosság kopni látszik, és egy sok szempontból - mondjuk úgy - profibb, másrészről viszont egy kevesebb izgalmas pillanattal bíró anyagot kapunk.
 
A Live Those Days Tonight vagy a Blue Casette hasonló rádióbarátsággal és a csillagokat-is-lehozzuk-az-égről hozzáállással húzogatja becsületesen ívelt sorait, és a nagyobb problémák csak később jelentkeznek. Az album második felén érezhetően elfogy a lendület, és a semmitmondó belassulás érdektelenebb dalaiban tulajdonképpen minimális mennyiségű energia, érzelem és akarat marad csak, ami egyszerre kiábrándító és meglepő. A címadó dal pihegésével, a Show Me Lights nagy keresztemetszetű dobokra ültetett érzelgősségével vagy a Pull Me Back To Earth önismétlő nagyon hatni akarásával már nem képes átlépni az indulás számaiban megrajzolt ingerküszöböt, és így a lemez el is fogy a vége felé közeledve.
 
A disco/dance-punk felfogás játékos pózai fakultak valamennyit, de a sokat és azt nagyon markolni akaró szándék ellenére a Pala meghallgatása után sem maradunk üres kézzel: van itt elég alapanyag ahhoz, hogy egy-két erősebb dal megragadjon, és a kis lelkesedéssel megélhető katarzisok száma sem nulla.