A londoni nu-folk vagy indie folk zenekar 2008-ban debütált Peaceful, The World Lays Me Down című albumával, azóta pedig szép hosszú utat jártak be. Az egyik fontos állomás például a frontember, Charlie Fink szakítása volt Laura Marlinggal (a folk tündérke később a cimbora-zenekar Mumford & Sons góréjával jött össze), aminek részben a második, The First Days Of Spring LP lett az eredménye, de aki most is ilyen öngyilkosságra csábító, búvalbélelt nótákra számít, csalódni fog, a Noah & The Whale ugyanis szabályosan kivirágzott az elmúlt pár évben.  
Persze most is kapunk balladát, és Fink is eljátssza a fejhangon dünnyögő balsorsú férfi szerepet, és a folk vonal sem szívódott fel teljesen, néhány kósza hegedűbetét például szépen mutatja, honnan is jöttek a fiúk. A friss szerzeményekben azonban olyan hatások is akadnak, mint a nyolcvanas évek new wave-je, olykor gospel kórus érkezik, furcsa kontrasztot adva a nótának, máskor pedig a U2 komorabb dolgai, a Destroyer éteri electro etűdjei, vagy a Day & Age-kora beli The Killers jut az eszünkbe.
 
A Life Is Life például rögtön bedobja a gospel kórust, de nincs benne sem tűz, sem lélek, a legjobb, amit elmondhatunk róla, hogy érdekes. A L.I.F.E.G.O.E.S.O.N. single már tetszetősebb, a Just Me Before We Metben a hegedű is előkerül, a Give It All Back pedig arról a külvárosról beszél, amelyben nemrég az Arcade Fire vezetett körbe minket.
 
A fiúk vidámabbak, mint legutóbb, ez mindenképp jó hír, ahogy az is, hogy színesebb lett a lemez, bár az előző munkának meg a hangulata volt sokkal erősebb. Alapvetően azonban több vérszegény tracket kell legyűrnünk, melyek szépen átcsorognak rajtunk, ezért reméljük, hogy legközelebb végre sikerül eltalálni a megfelelő hangot és a hozzá tartozó imádnivaló slágereket is.