Az ismeretlen rendező, Alister Grierson nóném színészekkel összehozott filmje leginkább arról nevezetes, hogy az Avatarban használt 3D technológiával forgatták, amit maga James Cameron adott kölcsön a stábnak. Vagyis a látványon túl nem volt más fegyvere a direktornak, hogy moziba csalja az embereket, de hiába kapunk néhány tetszetős felvételt a barlangászok tortúrájáról, a narratív járatokat sajnos nem sikerült élettel, fantáziával megtölteni, így tucatfilm a végeredmény.



A zene némileg javít a helyzeten, az ausztrál David Hirschfelder, aki játszott a Little River Bandben is, és olyan soundtrack-ek fűződnek a nevéhez, mint a Ragyogj!, (stílszerűen) az Ausztrália és Zakk Snyder baglyos kitérője vagy Az őrzők legendája, megtette, ami tőle tellett.


Ahogy az üregekben csordogál a földalatti patak, úgy a zene is meglehetősen hullámzó: az ágyútöltelékként használt mellékszereplők mindegyike megkapja a maga tempós tételét - máskor nyugodtan hömpölyögnek tova a hangok a fülünk mellett.

 
A Sacred Place tipikusan olyan nyitány, amilyet egy ilyen mozi megkíván: fennkölt hangulatot ad a történetnek, melynek lényege persze az ember diadala a természet felett. Az Espiritu Esa Ala tempósabb, a hely megismerése után pedig beindul az akció is: a The Doline a Jurrasic Parkot juttatja eszünkbe, ahogy a kezdő képsorok is, melyekben a szereplők helikopterrel közelítik meg a szigetet. Aztán ahogy a vásznon is klausztrofób rémálomba fullad az underground erőpróba, úgy a zene is egyre sötétebb lesz.


Semmi különös, de amit kapunk, legalább tisztességes munka.