A Szabó Istvánnal egyszerre indult Gaál Sodrásbanja hasonló témát dolgoz fel, mint Szabó a szintén debütáló Álmodozások korában: ebben is egyén és közösség viszonya, egy csoport széthullása jelenik meg – csak Gaál egyrészt a francia új hullám helyett a modernizmushoz fordult, másrészt nála ennek a szétesésnek egy nagyon is konkrét, tragikus oka van. A rendező személyes hangvételű társadalmi trilógiájának (lásd még: Zöldár, Keresztelő) nyitódarabjában egy fiatal társaságot ismerünk meg, amit részben Tiszanyárád környékén élő, részben ott nyaraló 18 év körüli diákok alkotnak. A csapatot a film elején folyamatos önfeledt játék közben látjuk: már a nyitójelenetben fröcskölik, majd ugratják egymást, végül a Tisza-parton kötnek ki, ahol a folyóban folytatódik a móka. 
 
A gondtalan játszadozásnak azonban a játékidő 16. percében végeszakad – ekkor veszik ugyanis észre, hogy egyikük, Gabi eltűnt. A fiatalok keresni kezdik társukat, de hamarosan rá kell döbbenniük, hogy a fiú a Tiszába veszett. Ezután az alkotó azt mutatja be, hogy a csoport egyes tagjai közül ki hogyan éli meg a veszteséget: valaki show-t csinál belőle és izgalmas sztoriként adja elő a történteket, valaki saját szüleitől próbál segítséget kérni, más tépelődik és emlékezni próbál; van olyan, aki a menekülést választja, de olyan is, aki kívülállóként tekint az eseményekre, mivel csak felszínesen ismerte a halottat. 
 
Csakhogy ennek folyamata során a csapat széthullik: míg társuk keresésekor még együtt izgultak Gabiért, később egymás ellen fordulnak, a helyszíni szemléről való hazatéréskor pedig mindannyian vádlón néznek egymásra. Ennél a pontnál formailag is nagyszerűen kifejeződik a szétesés, hiszen a kamera egyik arcról a másikra ugrál, ami zaklatott ritmust ad a jelenetnek (Gaál saját bevallása szerint ezt a képsort a Fughetta című Weöres Sándor-vers alapján valósította meg). A film üzenetét (a felelősségvállalás fontossága) azonban nemcsak ennél a résznél, hanem a mű egészében is remekül közvetíti a filmnyelv, a plasztikus formai megoldások (nagyrészt ennek köszönhető, hogy olyan kristálytisztává válik, mit akar mondani Gaál). 
 
Kiemelt szerep jut például a természeti képeknek; de míg az elején a víztükör szikrázó és sima, a folyóparti liget pedig játékosan dzsungelszerű, addig a tragédia után, már a keresésnél drasztikusan megváltozik ember és táj viszonya: a kis erdő ferdén növő fái drámaiságot sugallnak, mintha csak rá akarnának dőlni az emberre, a víz, az addigi móka helyszíne pedig fenyegető lesz (lásd: teljes sötétség és némaság a víz alatti szemszögbeállításokban). Nagyon kifejező visszatérő megoldássá válik ezenkívül az egészen apró alak, amely elvész a természeti környezetben: a vízparti nagytotálokban megjelenő kis figurák a hősök elveszettségét, kiszolgáltatottságát fejezik ki. Gaál István alkotása számtalan más dologról is szól (a félelem univerzálissá válása, identitásválság, város és falu ellentéte, múlt/hagyomány és modernitás viszonya, nézői lelkiismeret-furdalás stb.) – tartalom és forma tökéletes és átgondolt egysége teszi, hogy a mai és a jövőbeli közönséghez is. 9/10 
 
 
Kiadás: A hang sztereó és van angol felirat is. Extraként kapunk egy szöveges magyarázattal is ellátott képgalériát helyszín- és werkfotókkal, rendkívül alapos elemzést három jelenetről, egy félórás riportműsort 1996-ból Sodrásban – 33 év után címmel és két Gaál-rövidfilmet (a korai Pályamunkások a rendező egyik legismertebb kisfilmje, míg az Tisza - Őszi vázlatok a Sodrásbanhoz készített előtanulmány – sok kompozíció visszaköszön benne a nagyfilmből). 6/10 
 
Sodrásban, 1963 * 81 perc * Magyar Nemzeti Filmarchívum * (12)