A kezdeti éveiben gyakorta (s nem is minden ok nélkül) a Kispál és a Borzhoz hasonlított ötösfogat már jó ideje saját útját járja, olyannyira, hogy az évek során nem csupán a nagy előd árnyékából tudott kilépni, de egyúttal az egyik legegyénibb hangvételű hazai zenekarrá nőtte ki magát. Mindebben nyilván nem kis szerepet játszott az is, hogy Beck Zoltán és csapata mindenféle taktikázást kerülve, (a Szentimentálékat is beszámítva) az átlagosnál jóval több számot készítve folyamatosan elrugaszkodik a biztonságot garantáló zónák falától, és minden lemezén új arcát mutatja a nagyérdeműnek. (Mindezt ráadásul anélkül, hogy erőszakkal újra feltalálná magát, amire azért bizony látunk néha példákat a hazai poppalettán.) 
 
A bandától szokatlanul hosszú szünet után kijött új album esetében sincs ez másként: ahogy több helyen olvashattuk is, ez a 30Y (eddigi) legszélsőségesebb lemeze. A rockosabb énjét véka alá sosem rejtő zenekar ezúttal néhány dalban igencsak elengedi magát, a nyitó Kövér disznók vagy a Szószóró akár egy tisztes metálbandának is böcsületére válna, ellenpontozásul pedig olyan kis csendes gyöngyszemekkel találkozhatunk, mint mondjuk a Lélekrajt vagy a végére azért bedurvuló Ásító.
 
De nincs értelme dalokat kiemelni a(z elődjéhez, a szellősebb No.4-hez képest kifejezetten sűrűre sikerült) lemezről, mert a Városember az aktuális trendekkel szembehelyezkedve klasszikus értelemben vett albumként funkcionál: kiugró slágerek nélkül, egymást erősítő dalok "szünetmentes" gyűjteményeként.
 
S ha ilyeténképpen csekély is a valószínűsége, hogy a 30Y felüljön az egykori mentorai által nyáron üresen hagyott trónra, gyaníthatjuk: őket ez a legkevésbé sem zavarja. Minket sem, tegyük hozzá.