Jonze munkáira a játékosság mellett mindig is jellemző volt a melankólia, gondoljunk csak Beck Guess I'm Doing Fine című dalának klipjére, de még jobb példa a Daft Punk Da Funkjához készült videó, melyben egy hasonló magányos kívülálló keresi a helyét a lélektelen városban, mint az I'm Here című kisfilm központi karaktere. Most egy könyvtárban robotoló robot a főhősünk, akinek feje leginkább egy ősrégi PC dobozára hasonlít (ez is rokonítható a Da Funkkal), szemében viszont a világ minden fájdalma benne van.   A figurát Andrew Garfield kelti életre, aki úgy is nagyot alakít, hogy az arcát végig nem látjuk, kizárólag a gesztusait. Hősünk beleszeret egy csinos robotlányba (Sienna Guillory) és végre rendbe jön az élete, csakhogy a lány - önhibáján kívül - folyamatosan baleseteket szenved, így szerelme először a kezét, majd a lábát, végül tényleg mindenét odaadja annak, aki értelmet adott életének. A film tehát egy olyan világban játszódik, ahol az emberek a lélektelen gépek, és csak néhány érző robot találja meg az igaz szerelmet. Bár mindössze fél óra a játékidő, érzelmileg legalább akkora hatással van a nézőre, mint egy monumentális celluloid-eposz.  
Jonze előző nagyjátékfilmjét, az Ahol a vadak várnakot is hasonló lírai szomorúság jellemezte, de további kapcsolódási pont, hogy ott is kiváló soundtracket sikerült összehozni. Akkor a Yeah Yeah Yeahs üdvöskéje írta az dalokat, melyeket a Karen O And The Kids nyomott el, most viszont több előadó is helyet kapott a lemezen, szám szerint hét, és tényleg mindenki remek, így már most levonható a konklúzió: Jonze akkor is jól választ muzsikát, amikor nem őt kérik fel, hanem rajta áll a döntés.
 
Az album elején Aska Matsumiya There Are Many Of Us című száma csendül fel, mely a film mottója is lehetne, és amiben Flea és a Yeah Yeah Yeahs-es Nick Zinner is közreműködik. A folytatásban Gui Borratto pörgeti fel a hangulatot, az idei év egyik legütősebb bemutatkozó lemezét (Treats) villantó Sleigh Bells pedig szétrobbantja a házat A/B Machines című indulójával, de a folytatásban találkozhatunk az Animal Collective-vel, a The Lost Trees-szel, a Girls is előad egy alter-balladát, a végén pedig Sam Spiegel ringat minket el a keserédesség tengerén.
 
A kilenc számból négy korábban már felkerült előadói lemezre (Sleigh Bells, Animal Collective, Girls, Gui Borratto), a maradék öt tétel azonban még sosem jelent meg, már csak ezért is megéri beszerezni az albumot.
 
Az alig több mint negyven perces kiadvány mindegyik dalát összeköti a lebegés és a bánatos hangulat, de az egész lemez aurája nagyon nyugtató, ezért nem húz le, sokkal inkább reménnyel tölt el.