A kétezres évek Lennon-McCartney-ja majdnem a The Libertines két partyállata, Carl Barat és Pete Doherty lett. Aztán a finisben történt valami. A nagy hátraarc egy baltimore-i zenekar két gondolkodójának, bizonyos Noah Lennoxnak (Panda Bear) és David Portnernek (Avey Tare) a műve. Attól függetlenül, hogy most utóbbiról lesz szó, ejtsünk szót róluk így párosával. A két srác már a gimi óta együtt zenélt. Mit zenéltek, külön formanyelvet alkottak. Haverjaikkal és társaikkal, Brian Weitz-cel (Geologist) és Josh Dibb-bel (Deakin) az elmúlt évezred legizgalmasabb hangzását keverték ki.
Nem arról van szó, hogy slágergyárat alapítottak, mert az Animal Collective minden, csak nem slágeres, mármint nem úgy. Nem olyan dalokat írnak, amik bejutnak a top10-be, hanem olyanokat, amelyek alapjául szolgálnak majd egy évezredekkel későbbi top10-nek. Mert egy pillanatra se legyenek kétségeink, az Animal Collective klasszikus társaság, klasszikus lemezekkel, legalábbis a 2009-es Merriweather Post Pavilion mindenképpen az.
A zenekar már régen nem freak folk. A manók táncra perdültek, és ebbe a körjátékba elhívták a The Beach Boys-t, a Screamadelica korának Primal Screamjét és valamennyi gurgulázó, kaporszakállú erdei szellemet. Magukra öltötték a láthatatlanná tevő, ködből és csendből szőtt pszichedelikus gúnyát, és huss, már ott sem voltak. Avey Tare az ezredforduló esztendejében megjelentetett Spirit They're Gone, Spirit They've Vanished óta alkotott a hol három, hol négytagú Animal Collective-vel, így talán érthető, ha tíz év után úgy érezte, szűk már a felállított keret, ideje önállóan is kitárulkozni.
A Down There nem épp ideális körülmények között készült. Persze egy alkotó folyamat körülményei talán akkor a legideálisabbak, amikor lejjebb már nincs is. "Annál jobb itt, minél rosszabb". Nagymamájának halála, testvére daganatos betegsége vagy épp feleségével történt szakítása mind rányomta bélyegét a hangzóra. Az idén harmincegy éves művészt egy korábbi társ, Josh Dibb, azaz Deaken segítette a lemezen.
A New York-i Good House ódon templomában rögzített Down There ugyanazt a többrétegű, magát lassan megadó, lomhán hömpölygő, mégis amőbaszerűen, pillanatról pillanatra újabb és újabb alakot öltő pszichedelikus, esetenként primer-táncos masszát hordozza, amit már "megszokhattunk", és amely kitüntetett pontokon (Oliver Twist, Laughing Hieroglyphic, Lucky 1) határozott formát ölt.
A mű naturális, organikus, meleg tónusú, annak ellenére, hogy személyes tragédiákkal terhelt. Ha ragaszkodunk a szakzsargonhoz, olyasmiket írhatunk, hogy experimentalizmus, elektronika vagy folk, de ezek persze vajmi keveset mondanak el a lényegről. A Down There jó része az "akváriumban játszódik", a víz alatt lebegünk, miközben körülöttünk bugyborékol és pezseg a kollektív világszellem tüdejéből kisajtolt levegő.
Avey Tare mantrát mormol, pulzáló imát, értünk, magáért és azokért, akik felfedezik a kóválygó hangmintákban rejlő rendszerező Teremtő Erőt.
Nem arról van szó, hogy slágergyárat alapítottak, mert az Animal Collective minden, csak nem slágeres, mármint nem úgy. Nem olyan dalokat írnak, amik bejutnak a top10-be, hanem olyanokat, amelyek alapjául szolgálnak majd egy évezredekkel későbbi top10-nek. Mert egy pillanatra se legyenek kétségeink, az Animal Collective klasszikus társaság, klasszikus lemezekkel, legalábbis a 2009-es Merriweather Post Pavilion mindenképpen az.
A zenekar már régen nem freak folk. A manók táncra perdültek, és ebbe a körjátékba elhívták a The Beach Boys-t, a Screamadelica korának Primal Screamjét és valamennyi gurgulázó, kaporszakállú erdei szellemet. Magukra öltötték a láthatatlanná tevő, ködből és csendből szőtt pszichedelikus gúnyát, és huss, már ott sem voltak. Avey Tare az ezredforduló esztendejében megjelentetett Spirit They're Gone, Spirit They've Vanished óta alkotott a hol három, hol négytagú Animal Collective-vel, így talán érthető, ha tíz év után úgy érezte, szűk már a felállított keret, ideje önállóan is kitárulkozni.
A Down There nem épp ideális körülmények között készült. Persze egy alkotó folyamat körülményei talán akkor a legideálisabbak, amikor lejjebb már nincs is. "Annál jobb itt, minél rosszabb". Nagymamájának halála, testvére daganatos betegsége vagy épp feleségével történt szakítása mind rányomta bélyegét a hangzóra. Az idén harmincegy éves művészt egy korábbi társ, Josh Dibb, azaz Deaken segítette a lemezen.
Avey Tare
A mű naturális, organikus, meleg tónusú, annak ellenére, hogy személyes tragédiákkal terhelt. Ha ragaszkodunk a szakzsargonhoz, olyasmiket írhatunk, hogy experimentalizmus, elektronika vagy folk, de ezek persze vajmi keveset mondanak el a lényegről. A Down There jó része az "akváriumban játszódik", a víz alatt lebegünk, miközben körülöttünk bugyborékol és pezseg a kollektív világszellem tüdejéből kisajtolt levegő.
Avey Tare mantrát mormol, pulzáló imát, értünk, magáért és azokért, akik felfedezik a kóválygó hangmintákban rejlő rendszerező Teremtő Erőt.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek