Az ír felmenőkkel bíró Declan Patrick MacManus már a Szent Márk Katolikus Középiskolában töltött köznapok alatt is a rakkenrollt bújta. Össze is gründolta folkban utazó első bandáját a Rusty with Allan Mayes kettőst. Aztán látva, hogy ez jó, de nem annyira, éles váltással a Flip City nevű kocsma rockzenekarával kezdte borzolni a kedélyeket.
Frenetikus szólója a PUNK évében, 1977-ben érkezett. Az egy nap alatt szalagra pakolt My Aim Is True jócskán túlmutatott a punk csulákkal határolt territóriumán, csakúgy, mint a haragos és kiábrándult This Year's Model (1978).
Jöjjenek címszavakban azok a lemezek, amelyeket mindenképp hallanod kell, mielőtt rád zárják a pokol kapuját: Armed Forces (1979), Imperial Bedroom (1982), King Of America (1986), Blood And Chocolate (1986), Brutal Youth (1994). Costello az 1989-es, Spike című albumra egy Paul McCartney nevű szerzőtársat is kapott maga mellé. "...minden számomba a Please Please Me akkordmenetét próbálom beletenni" - nyilatkozta.
A Buddy Holly hasonmásverseny győztesének minden egyformán popzene, legyen az punk, new wave, jazz (naná, ha valakinek úgy hívják a nejét, hogy Diana Krall...), kortárs, rock, country, folk, blues. Ez a pasas egy szempillantás alatt képes az egész rakkenroll svindlit elviscostellósra venni.
A pop szürke eminenciása legutóbb tavaly adott ki albumot. A Secret, Profane And Sugarcane az 1986-os King Of America óta először újra naturális, rusztikus country-folkot és bluegrass-t hordozott. A Nashville-ben rögzített, T Bone Burnett producerrel készült korongon többek közt olyan autentikus hangszerek zengtek, mint a harmonika, a mandolin, nagybőgő, dobro és a hegedű.
A számos kort és helyszínt (Wall Street ma és tegnap) felvonultató National Ransomra ismét T Bone Burnett szerződött le. Az előző albummal való folytonosságot emellett Tony Millionaire többértelmű és többrétegű borítógrafikája (melyre még néhány szabadkőműves jelkép is elfért) is jelzi, továbbá az, hogy a korong ugyanúgy a Hear Music égisze alatt jelent meg, mint a tavalyi. A témák ezúttal a válság, a nélkülözés, na meg persze a szerelem, annak is a sötét oldala.
A Nashville-ben és Los Angeles-ben feljátszott lemezen a közel harminc vendég között olyan muzsikusok tették tiszteletüket, mint az amerikai neotradicionális country egyik legjelesebb alakja, a sokhangszeres Vince Gill, a no wave-től, az új hullámig megannyi stílust bebarangolt gitáros, Tom Waits, valamint John Zorn személyes jó barátja, Marc Ribot. Továbbá Buddy Miller, vagy épp a country, a folk és az R&B Gandalfja, a hetedik ikszhez közelítő ikon, Leon Russell. Már ezek a nevek is valamiféle "vissza a gyökerekhez" típusú zenét sejtetnek, és nem is vezetnek félre.
A zajos, hegedűs country rockkal nyitó album lényegében az előző korong nyomvonalán halad, annál azonban változatosabb, de egyben sötétebb, és Brechti vagy Bret Easton Ellis-i módon amerikaibb. Van itt folk környezetben megjelenő, swinges New Orleans-i jazz (Jimmie Standing In The Rain), kamaradarabba oltott akusztikus dixie-szerűség (A Slow Drag With Josephine), direstraits-es rock (Five Small Words), sötét blues (Church Underground), vegytiszta rock and roll (The Spell That You Cast, My Lovely Jezebel) és a húszas éveket idéző kis édes kis semmiség (A Voice In The Dark).
Frenetikus szólója a PUNK évében, 1977-ben érkezett. Az egy nap alatt szalagra pakolt My Aim Is True jócskán túlmutatott a punk csulákkal határolt territóriumán, csakúgy, mint a haragos és kiábrándult This Year's Model (1978).
Jöjjenek címszavakban azok a lemezek, amelyeket mindenképp hallanod kell, mielőtt rád zárják a pokol kapuját: Armed Forces (1979), Imperial Bedroom (1982), King Of America (1986), Blood And Chocolate (1986), Brutal Youth (1994). Costello az 1989-es, Spike című albumra egy Paul McCartney nevű szerzőtársat is kapott maga mellé. "...minden számomba a Please Please Me akkordmenetét próbálom beletenni" - nyilatkozta.
Elvis Costello
A pop szürke eminenciása legutóbb tavaly adott ki albumot. A Secret, Profane And Sugarcane az 1986-os King Of America óta először újra naturális, rusztikus country-folkot és bluegrass-t hordozott. A Nashville-ben rögzített, T Bone Burnett producerrel készült korongon többek közt olyan autentikus hangszerek zengtek, mint a harmonika, a mandolin, nagybőgő, dobro és a hegedű.
A számos kort és helyszínt (Wall Street ma és tegnap) felvonultató National Ransomra ismét T Bone Burnett szerződött le. Az előző albummal való folytonosságot emellett Tony Millionaire többértelmű és többrétegű borítógrafikája (melyre még néhány szabadkőműves jelkép is elfért) is jelzi, továbbá az, hogy a korong ugyanúgy a Hear Music égisze alatt jelent meg, mint a tavalyi. A témák ezúttal a válság, a nélkülözés, na meg persze a szerelem, annak is a sötét oldala.
A Nashville-ben és Los Angeles-ben feljátszott lemezen a közel harminc vendég között olyan muzsikusok tették tiszteletüket, mint az amerikai neotradicionális country egyik legjelesebb alakja, a sokhangszeres Vince Gill, a no wave-től, az új hullámig megannyi stílust bebarangolt gitáros, Tom Waits, valamint John Zorn személyes jó barátja, Marc Ribot. Továbbá Buddy Miller, vagy épp a country, a folk és az R&B Gandalfja, a hetedik ikszhez közelítő ikon, Leon Russell. Már ezek a nevek is valamiféle "vissza a gyökerekhez" típusú zenét sejtetnek, és nem is vezetnek félre.
A zajos, hegedűs country rockkal nyitó album lényegében az előző korong nyomvonalán halad, annál azonban változatosabb, de egyben sötétebb, és Brechti vagy Bret Easton Ellis-i módon amerikaibb. Van itt folk környezetben megjelenő, swinges New Orleans-i jazz (Jimmie Standing In The Rain), kamaradarabba oltott akusztikus dixie-szerűség (A Slow Drag With Josephine), direstraits-es rock (Five Small Words), sötét blues (Church Underground), vegytiszta rock and roll (The Spell That You Cast, My Lovely Jezebel) és a húszas éveket idéző kis édes kis semmiség (A Voice In The Dark).
