A harmincéves Cyndi már nem volt épp üde és hamvas, amikor 1983-ban berobbant a She's So Unusuallel, azzal a lemezzel, amely máig A Női Popalbum, persze szigorúan csak a Like A Virgin mögött. Az egyébként is a szokásosnál több extravaganciával kérkedő új hullám színes kakadulánya erős debütöt produkált, melyet azóta sem tudott igazán meglépni. A korongon olyan mára klasszikussá ért dalokat találunk, mint a közbeszédbe is beszivárgó című Girls Just Want To Have Fun, a masztizós She Bop, na és persze a kismilliószor feldolgozott, mindent vivő és überelő Time After Time. Cyndi megrészegedett a sikertől, olyannyira, hogy majdnem le is táncolt a színpad széléről. A sikert, a pénzt és a csillogást a következő, 1986-os True Colors-szal még fokozta egy kicsit, aztán már nem annyira. Sőt a kilencvenes években gyakorlatilag már nem számított tényezőnek. Cyndi lekerült a magazinok címlapjáról.
 
A kétezres esztendők aztán kisebb fellendülést hoztak. Persze sem a 2003-as feldolgozáslemez, az At Last, sem a három évvel későbbi, önfeldolgozásos The Body Acoustic nem rengette meg a világot, mindenesetre arra jók voltak, hogy ismét ráirányítsák a reflektorokat a művésznőre. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az igazi visszatérő korongra, a többek között a Basement Jaxx duóval készült Bring Ya To The Brinkre már abszolút nem foghatjuk rá, hogy cinkes lett volna. Tisztességes, parkettra termett dance szakmunka volt az. Most pedig, némi meglepetésre, itt ez a blues ügy.
 
Röhej, de Cyndinek állati jól állnak ezek az évtizedes (vagy épp évszázados) kesergők. Aki jártas a műfajban, annak túl sok újdonságot nem ígér a korong. Cyndi és segítői, a blues-matuzsálem B.B. King, a már kölyökként is a legnagyobbak között jegyzett Jonny Lang, a herflikirály Charlie Musselwhite, vagy az idén hetvenkét éves zongoramester, Allen Toussaint tutira mentek. Így a Memphis Blues-on olyan kult blues standardok kaptak helyet, mint a John Mayall által is előszeretettel játszott Early In The Mornin', az Eric Clapton által világsikerre vitt Muddy Waters szám, a Rollin' And Tumblin', vagy épp a szintén Clapton, de még inkább a The Cream által elhíresült, az ördöggel lepaktált Robert Johnson-féle Crossroads.
 
A darabok parádésak, és annak ellenére, hogy minden blues panelt felvonultatnak, úgy a hangszerelésben, mint az improvizációkban, nagyon is működnek. A katalizátor pedig Lauper kissé rekedtes, de mindvégig energikus és "élő" éneke. Neki elhisszük, hogy az ötvenes években kódorgunk Chicago külvárosában, csakúgy, mint azt, hogy egy Mississippi-delta környéki ültetvény portáján sodorjuk a bagót, mondjuk az ezernyolcszázas évek végén. Az elmúlt évek másról sem szóltak, mint a nyolcvanasok rehabilitálásáról.
 
Épp ezért van nagyon rendben, hogy jön egy nyolcvanas ikon, és ahelyett, hogy meglovagolná a hullámot, és valami cukros, hardkendis mázzal fröcskölné össze életművét, fogja magát, és visszanyúl a gyökerekhez, oda, ahonnan a rakkenroll elindult.