Nem mintha a hatvanöt éves maestro ölbe tett kézzel, önmagát tétlenségre kárhoztatva töltötte volna az elmúlt fél évtizedet - ez idő alatt önéletrajzi könyvet és karrierösszegző válogatás cédét jelentetett meg, és különféle formákban szűrte össze a levet pályafutása korai szakaszának néhány fontos szereplőjével. Akárhogy is, úgy tűnik, 2010-ben a számvetésen túl előre is vezet az út... 
 
Feltéve, hogy a - javarészt feldolgozásokat sorjázó - Clapton dalparkját a jövőbe mutató útként fogjuk fel. Az angol származású gitáros ugyanis olyan számokkal definiálja újra magát, amelyek némelyike akár évtizedekkel előbbi keltezésű, s amelyek elsősorban amerikai hatásról árulkodnak. A blues mellett némi country, sőt dixieland (!) is felcsendül, gondolhatnánk tehát, az életművön igazából fikarcnyit sem változtató album kissé kilóg a képből.
 
Ám ez esetben nem volna igazunk, hiszen a tucatnyi különböző szerzőt megidéző dalok Mr. Slowhand kezén átfolyva egységes, jó hangulatú kollekciót eredményeznek. Olyat, amelynek feljátszását hallhatóan felettébb élvezte a résztvevők - többek között Stevie Winwood, Wynton Marsalis vagy éppen Sheryl Crow jelenlétével turbózott - együttese, s amely ekképpen a hallgatót is könnyen felettébb kellemes lelkiállapotba képes ringatni.