Ha új Tornatore film, akkor új Morricone filmzene. A rendező és a zeneszerzőóriás immár nyolcadik alkalommal dolgozott együtt, első közös munkájuk (Cinema Paradiso) óta olyan filmekben hallhattuk a mester lenyűgöző zenéit, mint a Maléna, a Puszta formalitás vagy Az óceánjáró zongorista legendája, hogy csak az ismertebbeket említsük.   Sőt Tornatore készülő mozijának (Leningrad) zenéjét is Morricone jegyzi majd, így ismét a jól ismert, kellemes zenei miliő fogad majd minket a moziban, ami nélkül igazából elképzelhetetlen egy Tornatore film. Morricone mester egyéb munkáira itt és most nem térünk ki, hiszen annyi van belőlük, hogy az életművet a Wikipédián is komoly meló végiggörgetni.   A direktor ezúttal ismét a múltba révedt: grandiózus, generációkon átívelő filmjébe minden egyes gyermekkori emlékét megpróbálta belesűríteni, úgy, hogy közben ne csak az ő privát múlt-rekonstrukciója táruljon a néző elé, hanem gyakorlatilag az egész huszadik századi olasz történelem. Bár sok kritikusnak megakadt a torkán a giccsgombóc, azért az efféle érzelmes nosztalgiázásra fogékony nézőket sikerült rendesen megsirattatni, és ebben a mutatványban hatalmas szerepe volt a komponistának, aki kiválóan oldotta meg a nehéz feladatot. Minden bizonnyal azért, mert Morricone is hasonló dolgokat élt át, Tornatore emlékei közül sokat a sajátjának érezhetett, így bizonyára könnyebb volt megtalálni a megfelelő hangokat is az adott képek alá.  
A soundtrack tízperces Sinfonia Per Baarěa című nyitánya is olyan, mint maga a film. Az utóbbi egy megelevenedő mozgóképes emlékalbum, az előbbi pedig a zenei témák tárháza, ezek a dallamok nyílnak ki illetve variálódnak a későbbiekben. A folyamatosan visszatérő főtéma arra hivatott, hogy reményt csöpögtessen a hallgatóba, és felidézze benne a film érzelmektől túlcsorduló pillanatait. Teszi mindezt sikeresen, úgyhogy egy hamisítatlan, szentimentális filmzenét fogadhat, aki meghallgatja Morricone új, pazar kivitelezésű munkáját.