Az utóbbi években egyre markánsabban kezdett körvonalazódni a szintipop-revival. A Hurts is egy szintipop duó, Manchesterből. Ha megvan, hogy a város kábé milyen helyet foglal el a popkultban, azonnal vágod, milyen zenét játszik Theo Hutchcraft és Adam Anderson. Hűvöset, távolságtartót, artisztikusat, érzelmeset, amiben benne van az egykor szürke, szmogos, mára impozáns és igencsak inspiráló iparváros atmoszférája. Az egy kocsmai bunyóban egymásraakadt fiatalemberek (ők csupán csendes szemlélők voltak) korábban a jóval bohémabb, szertelenebb zenét játszó Daggers, előtte pedig egy Bureau nevű bandában próbálgatták az ipart. Hurts-ként nagyjából tavaly év eleje óta határozzák meg magukat.
 
A Happiness előtt idén kijött már két kislemezük. Bár a Better Than Love csak az 50. helyig vitte a brit listán, a Wonderful Life már a 21. pozícióig tört előre. A Hurts kiszerelésben leginkább a Pet Shop Boys-ra vagy az Erasure-re hajaz, de náluk egyáltalán nincs (vagy csak kismértékben van) jelen a homoerotikus vonal.
 
A dalok egyszerre idézik a nyolcvanas évek elejének és végének szintipopját. Ugyanúgy a balladákat (Illuminated), mint a táncos darabokat. A szövegek elsősorban az érzelmi hullámvasútról szólnak, mindazokról a témákról, melyek elvárhatók egy rendes popzenekartól. Manchester révén a Joy Division-i dekadencia, vagy épp a Smiths-féle kilátástalanság is megszólal, persze úgy, hogy egy percre sem csúsznak át poszt-punkba. Ellenkezőleg. Végig megmaradnak a Depeche Mode és a Tears For Fears által őrzött senkiföldjén.
 
Kontraszt, de a Happiness egyáltalán nem vidám, sőt. Leginkább vágyódó, őrlődő és introvertált. Ha 1985-ben csak egyszer is kinéztél egy magyarországi panelház hetedik emeletéről, érted, miről beszélek. Ha nem, akkor nézz ki most, mert az idő megállt. Erről szól a Hurts. Noha nevezhetjük modern alternatív popzenének is (bár ez így nem jelent szinte semmit), az embernek mégis az az érzése támad, hogy vasárnap a Petőfin még mindig B. Tóth Laci szól a magnósokhoz, hogy hamarosan megnyit az első Meki, miközben még mindig azt találgatjuk, hogy Gorbacsov mit is ért a glasznosztyon meg a peresztrojkán.
 
A Kylie Minogue közreműködésével (Devotion) felvett, rendkívül egységes hangzású, stílusos Happiness valóban az idei év egyik legfigyelemreméltóbb debütje. Ugyanakkor a The Human League, az Alphaville, a Soft Cell, a Eurythmics vagy az a-ha csak mosolyog a bajsza alatt.