Fantasia Monique Barrino az éneklés mellett játszik a Broadway-en, és tévéfilmekben is feltűnt már, a legtöbben mégis úgy ismerik őt, mint az American Idol harmadik szériájának győztesét. A lány 2004-ben nyerte meg a tehetségkutató versenyt, és még ebben az évben megjelent első nagylemeze, a Free Yourself. Nem mellesleg önéletrajzi könyve, a Life Is Not A Fairy Tale bestseller lett a tengerentúlon, és azóta saját valóságshow-ja is volt a VH1-on. Második, Fantasia című albuma 2006-ban került a boltok polcaira, a harmadik hangadás pedig most, négy évvel később lepi meg a rajongókat.
 
A Back To Me-re (címét egy amerikai komikus, Steve Harvey javasolta Fantasia-nak) nem lehet egy rossz szavunk sem, mert tisztességesen összerakott dalokat pakoltak rá. Noha akadnak vokális magamutogatások és érdektelen pillanatok is, az énekesnő alapvetően mindent megtesz, hogy elkápráztasson minket. A helyzet azonban az, hogy teljesen sablonos darabokat kapunk, és hiába értékeljük azt a törekvést, ahogy Fantasia próbál egyre felnőttebb számokat írni/íratni magának, a középszerűségre sajnos továbbra nincs orvossága.
 
A lemez az I'm Doin' Me című számmal indul, mely ígéretes zongoratémával kezdődik, de egy harmatgyenge refrén a szürkébb darabok közé süllyeszti. Ugyanez a baj - többek között - a Who’s Been Lovin’ You-val is, az első zeneileg érdekes mozzanatra az ötödik, Collard Greens And Cornbread című tételig kell várnunk. A Teach Me is a jobb szerzemények egyike a maga reggae-s lüktetésével és háttérvokáljaival, ahogy a Trust Him is az ötvenes éveket idéző hangulatával. A lemezen több vendégzenész, többek között Claude Kelly, Ne-Yo és Cee-Lo Green is tiszteletét teszi. Utóbbi a The Thrill Is Gone című szerzeményben mondja fel a leckét.
 
A dalok hallgatása közben olyan érzésünk van, mintha a kötelező köröket, vagyis a tutira menő, slágergyanús tételeket a legelejére helyezték volna, félidő körül ugyanis valamivel nagyobb teret kap a kísérletezés - a fantáziadúsabb számok is ebbe a szekcióba kerültek. A fináléban viszont van három dal, melyek nyugodtan lemaradhattak volna a Back To Me-ről.
 
Összességében tehát egy erős közepes lemezről van szó, amelyen érződik, hogy sokkal több van ebben a kiváló énekesnőben, mint ami a lemezen megcsillan belőle. A Mary J. Blige-vonal kedvelőinek bejön majd a zene, de aki olyan soul/r&b-t akar hallani, amit darabjaira szedtek, majd kreatívan újra összeraktak, és különféle külső szérumokkal kevertek, továbbra sem talál jobb csemegét Janelle Monáe idei debütálásánál.