Az Arcade Fire több szempontból is tipikus 21. századi történetet tudhat maga mögött. Egyfelől ott van az internet sztárcsináló szerepének megerősödése, másfelől, az egykor még garanciális, mára leginkább szitokszóként használt "indie" feltűnése. Az Arcade Fire-ből a Pitchfork csinált istent. Egy hat évvel ezelőtti őszön megjelent kritikát követően a fiatalok tódulni kezdtek a koncertekre. Mindenki el volt ragadtatva a kanadai házaspár, Win Butler és Régine Chassagne köré szerveződött bandától. Létezik-e "indie-bb" attitűd annál, mint amikor egy szerelmespár, pár barát és rokon (Butler öccse, William is tagja a zenekarnak) összejön egy zenés kommunába, hogy aztán egy halálesetek által inspirált koronggal meghódítsák nemcsak David Bowie-t és a U2-t, de az egész golyóbist is?!
A 2004-es debüt egyszerre volt megrázó és felemelő, katartikus és lesújtó, önelemző és társadalmilag reflektív. Dinamikus, feszes, tömör, dallamos, - az eluralkodó neurózis miatt - mégis nehezen emészthető. Sötét volt, befordult, és minden vidámságtól megfosztott. Attól függetlenül, hogy az Arcade Fire megidézett minden szinten szinte mindenkit, csak saját magához volt mérhető. Céltudatos volt, kiforrott, majdnem tökéletes.
A három évvel későbbi folytatás, ha lehet, még előremutatóbbra és lúdbőröztetőbbre sikerült. A Neon Bible lerúgta magáról a hatalmas elvárásokat, és megmaradt a függetlenség útján. Teltebb, pasztellesebb, színesebben hangszerelt (a vonósokat Budapesten vették fel!) művet kaptunk, szívfacsarással és apokaliptikus fejtegetésekkel.
A gigantikus, 122 állomásos, 19 országot érintő 2008-as turné után a hét kanadai megpihent, persze csak a maguk módján. Először is kihoztak egy a turnét megörökítő művészfilmet (Miroir Noir), részt vettek Richard Kelly The Box című filmjének zenei munkálataiban, aktívan kampányoltak Obama mellett, és újra felvették a debütáló korong Wake Up című tételét Spike Jonze Ahol a vadak várnak című filmjéhez.
A Quebec-ben és New Yorkban felvett, több mint egy órás, főként az amerikai független rockból építkező The Suburbs a zenekar eddigi leghosszabb, legkimerítőbb és legkomplexebb munkája. A vélemények megoszlanak. Többnyire persze a hozsanna szól. A BBC-s Mike Diver egyenesen a zenekar Ok Computerének nevezte, a Rolling Stone is rajongott egy sort, az NME pedig az R.E.M. mesterművéhez, az Automatic For The People-höz mérte, a Sputnikmusic szerint azonban az egykori nagy reménység már csak árnyéka önmagának.
Az igazság nagyjából a két véleményhalmaz metszéspontjában van. Hiába a többrétegű műfaji idézetek, a hallhatóan több stúdiós szöszmögés, a változatos témák (nosztalgia, háború, zavaros viszonyok, a modern lét elviselhetetlen könnyűsége), a több szempontból elővezetett narratíva, a tizenhat szám túl sok. Ráadásul - mivel a zömük baromi erős - az alulteljesítők nagyon kilógnak. És akkor itt álljunk meg. Lehet, hogy nem minden dal egyformán erős, mégis működik köztük a kohéziós erő. Ezt egyrészt az erős emocionális atmoszférával érik el, másrészt a homogén, mégis változatos arcadefire-ös hangszereléssel (gitár, dob, basszus, zongora, pianino, hegedű, cselló, kürt, xilofon, pánsíp, harmonika, mandolin). Régine Chassagne sajnos feltűnően kevésszer szólal meg, így nincsenek izgalmas felelgetések, ám mindezért a páratlan műfaji sokszínűség kárpótol.
A műfaji sokszínűség pedig tényleg páratlan. Kapunk bárzongorás, Ryan Adams modorú érzelmes country-szerűséget (The Suburbs), tempós, mégis melankolikus, nyolcvanas évekbeli szintihangokkal kibélelt rockot (Ready To Start), mandolinos, a Television riffjeit behívó, törzsidobos neurózist (Modern Man), electrósan induló, majd az Echo & The Bunnymant követő háromnegyedes keringőt (Rococo), vagy épp rohanó, pumpáló basszussal operáló punkot (Empty Room).
Vannak persze a U2-t vagy akár Bruce Springsteent idéző elégiák (City With No Children) is. A Half Light II-val, a Suburban Warral, de - különösen a Patti Smith-re, David Bowie Tin Machine-jére és a Pixies-re linkelő Month Of May-jel - benyomul az elemi rakkenroll is. A Deep Blue Neil Young előtt hajt fejet (a dal végi alap és gitáreffekt meg a Depeche Mode előtt), és bármilyen fura is, de a diszkós The Sprawl II (Mountains Beyond Mountains) az Abba flitteres táncparkettjére is elrepít.
A The Suburbs semmiképpen sem az Arcade Fire Ok Computere, de legalább annyira varázslatos és nagyívű.
A 2004-es debüt egyszerre volt megrázó és felemelő, katartikus és lesújtó, önelemző és társadalmilag reflektív. Dinamikus, feszes, tömör, dallamos, - az eluralkodó neurózis miatt - mégis nehezen emészthető. Sötét volt, befordult, és minden vidámságtól megfosztott. Attól függetlenül, hogy az Arcade Fire megidézett minden szinten szinte mindenkit, csak saját magához volt mérhető. Céltudatos volt, kiforrott, majdnem tökéletes.
A három évvel későbbi folytatás, ha lehet, még előremutatóbbra és lúdbőröztetőbbre sikerült. A Neon Bible lerúgta magáról a hatalmas elvárásokat, és megmaradt a függetlenség útján. Teltebb, pasztellesebb, színesebben hangszerelt (a vonósokat Budapesten vették fel!) művet kaptunk, szívfacsarással és apokaliptikus fejtegetésekkel.
A gigantikus, 122 állomásos, 19 országot érintő 2008-as turné után a hét kanadai megpihent, persze csak a maguk módján. Először is kihoztak egy a turnét megörökítő művészfilmet (Miroir Noir), részt vettek Richard Kelly The Box című filmjének zenei munkálataiban, aktívan kampányoltak Obama mellett, és újra felvették a debütáló korong Wake Up című tételét Spike Jonze Ahol a vadak várnak című filmjéhez.
Arcade Fire
Az igazság nagyjából a két véleményhalmaz metszéspontjában van. Hiába a többrétegű műfaji idézetek, a hallhatóan több stúdiós szöszmögés, a változatos témák (nosztalgia, háború, zavaros viszonyok, a modern lét elviselhetetlen könnyűsége), a több szempontból elővezetett narratíva, a tizenhat szám túl sok. Ráadásul - mivel a zömük baromi erős - az alulteljesítők nagyon kilógnak. És akkor itt álljunk meg. Lehet, hogy nem minden dal egyformán erős, mégis működik köztük a kohéziós erő. Ezt egyrészt az erős emocionális atmoszférával érik el, másrészt a homogén, mégis változatos arcadefire-ös hangszereléssel (gitár, dob, basszus, zongora, pianino, hegedű, cselló, kürt, xilofon, pánsíp, harmonika, mandolin). Régine Chassagne sajnos feltűnően kevésszer szólal meg, így nincsenek izgalmas felelgetések, ám mindezért a páratlan műfaji sokszínűség kárpótol.
A műfaji sokszínűség pedig tényleg páratlan. Kapunk bárzongorás, Ryan Adams modorú érzelmes country-szerűséget (The Suburbs), tempós, mégis melankolikus, nyolcvanas évekbeli szintihangokkal kibélelt rockot (Ready To Start), mandolinos, a Television riffjeit behívó, törzsidobos neurózist (Modern Man), electrósan induló, majd az Echo & The Bunnymant követő háromnegyedes keringőt (Rococo), vagy épp rohanó, pumpáló basszussal operáló punkot (Empty Room).
Vannak persze a U2-t vagy akár Bruce Springsteent idéző elégiák (City With No Children) is. A Half Light II-val, a Suburban Warral, de - különösen a Patti Smith-re, David Bowie Tin Machine-jére és a Pixies-re linkelő Month Of May-jel - benyomul az elemi rakkenroll is. A Deep Blue Neil Young előtt hajt fejet (a dal végi alap és gitáreffekt meg a Depeche Mode előtt), és bármilyen fura is, de a diszkós The Sprawl II (Mountains Beyond Mountains) az Abba flitteres táncparkettjére is elrepít.
A The Suburbs semmiképpen sem az Arcade Fire Ok Computere, de legalább annyira varázslatos és nagyívű.
Június 1. és 3. között harmadik alkalommal kóstolható immáron már több mint 100 féle üveges és közel 35 féle csapolt belga sör a Vajdahunyad várában.
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek