Mindenki közül a legjobban talán az Island kiadó vezetőségét lepte meg a lemez, köztük David Sharpe alelnököt, aki egy nyilvánosságra került e-mailben azt kérdezte: "Ez valami rossz vicc?". A felháborodás oka, hogy nem kis pénzért csábították át a művészt az EMI-től, hogy ezek után az ő malmukra hajtsa a vizet. Ehelyett azonban egy önelemző, Istennel diskuráló dalokat tartalmazó lemezt kaptak, ezért írta azt a góré, hogy "egy Mercedes-re fizettem be, erre egy halottaskocsit kaptam." Ez így van, de ez a halottaskocsi rendkívül elegáns járgány, a giccsesre pingált Mercit pedig ott egye meg a rozsda, ahol van.  
Szóval Sir Jones úgy döntött, hogy ezúttal nem csinál majmot magából, nem játssza el a virgonc nagypapát, hanem magába száll, és lelkiismerete falára Johnny Cash képét függeszti ki. A Praise & Blame-en feldolgozások szerepelnek blues és gospel felfogásban, a hangzás tehát nyers, a hangszerelés puritán, a hangulat sivár, az előtérbe pedig nem a szórakozás vagy a szórakoztatás kerül, hanem maga Tom Jones, aki az előbb említett Cash modorában, mások "szavai" segítségével elmélkedik magáról. A feldolgozások igazából sosem álltak távol Jones-tól, gondoljunk csak a Kiss című örökzöld átiratára, mely az idők során legalább annyira hozzánőtt a wales-i énekeshez, mint az eredeti számot jegyző funk-ikon Prince-hez.
 
Ennyire őszinte gyűjtést azonban még sosem hallottunk az öregtől. Az első szám például rögtön egy Bob Dylan átirat (What Good Am I?), mely megadja az alaphangulatot; Jones rögtön közli, hogy most elsősorban magával foglalkozik, de megtisztel minket azzal, hogy meghallgathatjuk belső párbeszédét. A Lord Help minimalista bluesa igazából egy fohász az éghez egy jobb világért, a Burning Hell hasonló hangulatú szám (az eredetit John Lee Hooker jegyzi), az Ain’t No Grave pedig egy tradicionális nóta, amit a legtöbben Johnny Cash verziójában ismerhetnek, hiszen az öreg mester American albumsorozatának hatodik, utolsó felvonásának a címe is ez lett.
 
A Praise & Blame borítója tökéletes összhangban van a dalok hangulatával, Ethan Johns producer, aki a Kings Of Leonnal és Paolo Nutinivel is dolgozott már, remek munkát végzett. Bár a nóták nem hagynak olyan mély horzsolásokat, mint Cash meghökkentő feldolgozásai (ezek között is az American IV: The Man Comes Around tételeire kell gondolni), azért mindenképp értékelnünk kell Jones őszinteségét. És valljuk be: most mutatta meg igazán az öreg, hogy még mindig tud tökös lenni.
 
Rossz vicc? Szó sincs róla.