A triphop szentháromság tagjai az utóbbi időben újra bekúsztak tudatalattinkba, hogy ott aztán minimális szintre állítva életfunkcióinkat, levitatív állapotba hozzanak minket. A sort Geoff Barrow-ék 2008-as lenyűgöző dalgyűjteménye, a Third nyitotta, majd idén 3D-ék a Heligoland-del folytatták, hogy aztán az i-re a pontot a Morcheeba tegye fel. A trió magáratalált, igaz, a Blood Like Lemonade szinte bármelyik korai Morcheeba koronggal behelyettesíthető. Nem érhető tetten sem az invenció, sem a progresszió, de ezek talán el sem várhatók egy Morcheeba albumtól.
 
Kis színes, hogy Skye Edwards ismét visszatért a Godfrey fivérekhez. Ha rosszmájúak szeretnénk lenni, akkor csendben megjegyezhetnénk, hogy talán azért a nagy egymásratalálás, mert sem a Morcheeba, sem Skye nem tudott önállóan labdába rúgni (Mind How You Go, 2006). A részek összege nem volt egyenlő az egésszel.
 
Skye egyébként a 2002-es Charango után mondta be az unalmast. Azóta a két buciképű próbálkozott már a Noonday Undergroundból átigazolt Daisy Martey-val (The Antidote, 2005), egy Jody Sternberg nevű beugróval, meg egy sereg innen-onnan összevadászott énekessel (Dive Deep, 2008), aztán arra jutottak, hogy ahelyett, hogy tovább blamálnák magukat, ideje visszatérniük az originál felálláshoz.
 
A játszma egyelőre döntetlen, mármint ami a döntés eredményét illeti. Mert egyfelől tény, hogy a Blood Like Lemonade erőlködés nélkül hozza a kilencvenes évek Morcheeba lemezeinek színvonalát, ugyanakkor semmit nem tesz hozzá az életműhöz, és mint ilyen, akár felesleges is. Ami viszont a zenekar javára írható, hogy tényleg nem keveredik savanyú izzadtságszag a levegőbe, nincs felhajtás, nagyot mondás, hozzák, amit tudnak, szerényen, szimpatikusan, megbízhatóan.
 
A recept már az 1996-os debütáló Who Can You Trust idején megvolt, melyet aztán az 1998-as Big Calmra sikerült tökéletesíteni. A pszichedelikus triphophot reggae-vel, folkkal és némi country-val megbolondító album olyan tökéletes popslágereket adott, mint a The Sea, a Shoulder Holster vagy épp a Part Of The Process. Aztán jött a még játékosabb, 2000-es, funkos, soul-os, diszkós Fragments Of Freedom és a mindent elsöprő Rome Wasn't Built In A Day. A 2002-es Charango pedig, mint már említettük, Skye kiválását hozta magával.
 
Nos, ha a korábbi lemezek kontextusában vizsgáljuk a Blood Like Lemonade-et, akkor az leginkább a Big Calmmal mutat rokonságot. Hemzsegnek rajta a The Sea-hez hasonló nyugis szobaslágerek, de nincs rajta egy árva Rome Wasn't Built In A Day sem. A balzsamos hangú énekesnő ezzel együtt visszahozta a lelket a Morcheebába. Az atmoszférikus, légies, lágy és ringatózó dalok egy zaklatott nap után felérnek egy teljes wellness hétvégével. A Godfrey fivérek ismét leckét adnak muzikalitásból és ízléses hangszerelésből. Csilingelő gitárok, tompán puffanó dobok, libbenő szintifátyol, kis visszhang itt, zizegő hangminta ott, belassult hiphop, blues, intim folk, jótékony félhomály és sok-sok szív - ennyi a világnézetük.
 
A relaxációs segédanyagnak is beillő Crimson, az akusztikus, folkos Even Though és a címadó egy az egyben hozzák a Big Calmot. A Mandala bluesos közjátéka után előadott I Am The Spring egyszálgitáros merengése leginkább a Fletwood Mac-et linkeli. A titokzatos Recipe For Disaster egyértelműen a korong legjobbja, egyszerre sötét, baljós és megnyugtató. A záró Beat Of The Drum bluesos poroszkálása végérvényesen alfába küld minket.
 
A Blood Like Lemonade pontosan olyan, mint egy sokadik Eric Clapton lemez: az ember tudja, mit fog kapni, és azt bitre pontosan meg is kapja. Izgalomra semmi ok.