Volt egyszer egy zenekar, a The Edmund Fitzgerald. A banda énekes-gitárosa, Yannis Philippakis és dobosa, Jack Bevan meghallva az új idők szavát, otthagyták a harmadik tagot, és 2005-ben - immár ötödmagukkal - összehoztak egy ugyanolyan bandát. Bár a Foals bemutatkozó albuma nem volt úgy agyonhájpolva, mint a Bloc Party hasonló felmenőkkel bíró 2005-ös Silent Alarmja, mégis volt olyan tetszetős áru, ha nem tetszetősebb. Persze simán jobb volt. Szó mi szó, az Antidotes ugyan a post-punk (revival) húrjait pengette, mégis tudható volt, hogy egy öntörvényű bandával van dolgunk. Hogy mást ne mondjunk, a zenekart futtató két kislemez (Mathetics, Hummer) fel sem került az első korongra. A mű egyébként az NME éves listájának ötödik helyét érdemelte ki, úgyhogy a folytatást jelentős várakozás előzte meg.
 
Ki lehet engedni. Philippakis korábban több nyilatkozatában is elmondta, mostanság megannyi hatás érte őket, szakítottak a monokróm post-punkkal, inkább a funk és a dub felé mozdultak. Lehet. Az album végpontjai mindenesetre nem feltétlenül ezek, inkább olyan, mintha az egyik oldalon a The Cure és a Bloc Party strázsálna, miközben a másik oldalon az afro-beat pápa, Fela Kuti dobosa, Tony Allen, esetleg a The Police-os Stewart Copeland hozná a ritmust.
 
A Total Life Forever lüktető, szellős, lélegző, egyben lehengerlő, energikus és örökérvényű. Laza, mégis dinamikus, pár hangból építkező repetitív basszusok alatt, halálpontos, visszafogottságukban is uralkodó és feltartóztathatatlan ritmusképletek pattognak. A gitárok többnyire szintén pár hangból álló, de fantáziadús, körbejáró témákat játszanak. Maximális minimalizmus.
 
Bár a matek itt is jelen van, mégsem túlagyalt és túlpolírozott a produkció, ellenkezőleg: leginkább math-pop lehetne ez, már ha létezne ilyen stílusjelölés. Vegyük úgy, hogy most már létezik. A korábban még felmerülő dance punk- (The Rapture), urambocsá nu rave-párhuzam mára elenyésző mértékűvé zsugorodott. Az urbánus melankólia viszont továbbra is belengi a dalokat.
 
A Blue Blood, akár egy Glasvegas szám, sötét és érzelmes, gitárpilinckázásból csavarodik zajos, matekos káoszba, majd vissza. A Miami majdnem hiphop, de akár Robert Smith is elirigyelhetné. A címadó olyan, mintha együtt jammelne a korai The Police és a jelenkori Animal Collective. A Black Gold leginkább New Orderes, míg a Spanish Sahara introvertált, mint a The XX, persze a felénél besűrűsödik. A This Orient pedig a legjobb Bloc Party szám, amit nem ők vettek fel.
 
Lehet, hogy az év lemeze? Egyelőre akár, aztán majd meglátjuk.