Az eredetileg zenével, majd színészettel foglalkozó filmrendező 2001-ben, Macerás ügyek című kísérleti-debreceni-önéletrajzi filmjével lett az új magyar rendezőgeneráció megkerülhetetlen tagja...
...és a közönség és szakma bizalmával azóta sem élt vissza. Legújabb filmje elnyerte a 41. Magyar Filmszemle fődíját, nemzetközi premierje idén februárban Berlinben volt, a magyar mozikban március közepe óta fut. Hajdu Szabolccsal az M3-as közelében, a Hősök terén beszélgettünk.
- Hazai siker és kedvező külföldi fogadtatás után hogyan viszonyulsz most a Bibliotheque Pascalhoz?
- Minden filmemhez való viszonyomat a rabszolgasághoz tudom hasonlítani. A munka elején az ember a film rabszolgájává válik, lelkesedésből mindent megtesz érte, mindenből a legjobbra törekszik, ám egy adott ponton, egy adott pillanatban az alkotó elkezd lázadni a szolgaság ellen. Aztán szépen lassan a lázadás átfordul egyfajta gyűlöletté az anyaggal szemben, és a munka utolsó pár hónapja ilyen körülmények között, ilyen hangulatban folyik. A legrosszabb része a folyamatnak persze a promóció, amikor a rendezőből hirtelen menedzser lesz. Ez az időszak jó fogadtatás esetében kicsit könnyebben elviselhető – most erről van szó –, de alapvetően egy kényszerű kűr, amit végig kell táncolni. Egy premier alkalmával számomra az a legnehezebb feladat, hogy el kell játszanom, ki kell mutatnom az örömömet. Ez nagyon fárasztó dolog.
- A film kerettörténete, a román újhullámos ihletésű gyámügyi történet mintha azt mutatná, hogy sikerrel lázadtál fel a saját meséd ellen, azaz eltávolodtál tőle annyira, hogy képes legyél objektív, ésszerű keretbe foglalni.
- Ez valószínűleg igaz, bár hozzá kell tennem, hogy a kerettörténet már a kezdetektől megvolt, de egy ponton valamiért lemondtam róla. Talán azért, mert sosem szerettem a kereteket. Aztán később rájöttem, hogy a novella nem véletlenül íródott meg így annak idején, és bár a film sok embernek kerettörténet nélkül is tetszett, így mégis teljesebb. Számomra most már teljesen mindegy, hogy a Bibliotheque Pascal kerettel vagy nélküle jobb, ennek így kellett létrejönnie – ebből a szempontból én determinista vagyok, hiszek a végzetben.
- A determinizmus hasznos dolog lehet, mert ezek szerint nem fogsz becsavarodni, hogy valamit elérj, inkább egyszerűen hiszel abban, hogy a megfelelő módon fog az adott alkotás elkészülni.
- Ez nehéz kérdés, mert valójában arra kérdezel rá, hogy miért készítek filmeket. Sajnos van egy elég kiábrándító válaszom, ami mindig előkerül, amikor őszintén kell választ adnom az alkotás miértjére. Azért készítek filmeket, hogy eltereljem a gondolataimat a dolog értelmetlenségéről.
- Mindig így gondoltad, vagy csak ebben az élethelyzetben?
- Már egy ideje így gondolom. Sajnos. És ha már csinálom – mert csinálnom kell, hogy elkerüljem a kínzó gondolatokat –, akkor igyekszem a lehető legjobban teljesíteni, méghozzá úgy, hogy sem a magam, sem mások számára ne legyen az eredmény romboló hatással. A maximumot gyötröm ki magamól, és azokból, akik velem együtt részt vesznek a munkában. Ha végeztem egy filmmel, és a promóciós időszaknak is vége, azonnal mindent kitörlök az emlékezetemből, és a következő filmbe menekülök, még mielőtt rám törnének a lét értelmetlenségével kapcsolatos sötét gondolatok.
- Igazán nem szeretnélek eltéríteni erről a pályáról, hiszen a lét valamilyen szinten valóban értelmetlen, és te legalább jó dolgokat produkálsz, miközben eltereled a gondolataidat. Csakhogy van egy alkotótársad: Török-Illyés Orsolya. Mennyire szükségszerű, hogy egy művésznek állandó partnere legyen az alkotásban?
- Egyfajta túlélési ösztön dolgozik bennünk, természetes számunkra, hogy filmekben gondolkodunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam Orsolyával, és remélem, hogy ő is hasonlóan érez. Nem könnyű egy olyan emberrel együtt dolgozni, akit nagyon jól ismersz, és akivel sok mindent megéltél már, munka szempontjából mégis több az előnye, mint a hátránya, mert nincsenek köztünk kommunikációs nehézségek. Én Orsolyával együtt érzem teljesnek a filmhez való kapcsolatomat, mert a Fehér tenyér esetében például nem éreztem százszázalékosnak azt, ahogyan a filmet megéltem, a Bibliotheque Pascal azonban már – köszönhetően neki, Lujza lányunknak, Erdélynek és minden egyéb összetevőnek – teljes élményt nyújtott számomra. Nagyon kockázatos dolog, ha az ember a saját világáról készít filmet, de érdemes vállalni a kockázatot – Fellini, Pasolini és Cassavetes is megtette, ezért csodálom és tisztelem őket nagyon.
- Hazai siker és kedvező külföldi fogadtatás után hogyan viszonyulsz most a Bibliotheque Pascalhoz?
- Minden filmemhez való viszonyomat a rabszolgasághoz tudom hasonlítani. A munka elején az ember a film rabszolgájává válik, lelkesedésből mindent megtesz érte, mindenből a legjobbra törekszik, ám egy adott ponton, egy adott pillanatban az alkotó elkezd lázadni a szolgaság ellen. Aztán szépen lassan a lázadás átfordul egyfajta gyűlöletté az anyaggal szemben, és a munka utolsó pár hónapja ilyen körülmények között, ilyen hangulatban folyik. A legrosszabb része a folyamatnak persze a promóció, amikor a rendezőből hirtelen menedzser lesz. Ez az időszak jó fogadtatás esetében kicsit könnyebben elviselhető – most erről van szó –, de alapvetően egy kényszerű kűr, amit végig kell táncolni. Egy premier alkalmával számomra az a legnehezebb feladat, hogy el kell játszanom, ki kell mutatnom az örömömet. Ez nagyon fárasztó dolog.
- A film kerettörténete, a román újhullámos ihletésű gyámügyi történet mintha azt mutatná, hogy sikerrel lázadtál fel a saját meséd ellen, azaz eltávolodtál tőle annyira, hogy képes legyél objektív, ésszerű keretbe foglalni.
- Ez valószínűleg igaz, bár hozzá kell tennem, hogy a kerettörténet már a kezdetektől megvolt, de egy ponton valamiért lemondtam róla. Talán azért, mert sosem szerettem a kereteket. Aztán később rájöttem, hogy a novella nem véletlenül íródott meg így annak idején, és bár a film sok embernek kerettörténet nélkül is tetszett, így mégis teljesebb. Számomra most már teljesen mindegy, hogy a Bibliotheque Pascal kerettel vagy nélküle jobb, ennek így kellett létrejönnie – ebből a szempontból én determinista vagyok, hiszek a végzetben.
- A determinizmus hasznos dolog lehet, mert ezek szerint nem fogsz becsavarodni, hogy valamit elérj, inkább egyszerűen hiszel abban, hogy a megfelelő módon fog az adott alkotás elkészülni.
- Ez nehéz kérdés, mert valójában arra kérdezel rá, hogy miért készítek filmeket. Sajnos van egy elég kiábrándító válaszom, ami mindig előkerül, amikor őszintén kell választ adnom az alkotás miértjére. Azért készítek filmeket, hogy eltereljem a gondolataimat a dolog értelmetlenségéről.
- Mindig így gondoltad, vagy csak ebben az élethelyzetben?
- Már egy ideje így gondolom. Sajnos. És ha már csinálom – mert csinálnom kell, hogy elkerüljem a kínzó gondolatokat –, akkor igyekszem a lehető legjobban teljesíteni, méghozzá úgy, hogy sem a magam, sem mások számára ne legyen az eredmény romboló hatással. A maximumot gyötröm ki magamól, és azokból, akik velem együtt részt vesznek a munkában. Ha végeztem egy filmmel, és a promóciós időszaknak is vége, azonnal mindent kitörlök az emlékezetemből, és a következő filmbe menekülök, még mielőtt rám törnének a lét értelmetlenségével kapcsolatos sötét gondolatok.
- Igazán nem szeretnélek eltéríteni erről a pályáról, hiszen a lét valamilyen szinten valóban értelmetlen, és te legalább jó dolgokat produkálsz, miközben eltereled a gondolataidat. Csakhogy van egy alkotótársad: Török-Illyés Orsolya. Mennyire szükségszerű, hogy egy művésznek állandó partnere legyen az alkotásban?
- Egyfajta túlélési ösztön dolgozik bennünk, természetes számunkra, hogy filmekben gondolkodunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam Orsolyával, és remélem, hogy ő is hasonlóan érez. Nem könnyű egy olyan emberrel együtt dolgozni, akit nagyon jól ismersz, és akivel sok mindent megéltél már, munka szempontjából mégis több az előnye, mint a hátránya, mert nincsenek köztünk kommunikációs nehézségek. Én Orsolyával együtt érzem teljesnek a filmhez való kapcsolatomat, mert a Fehér tenyér esetében például nem éreztem százszázalékosnak azt, ahogyan a filmet megéltem, a Bibliotheque Pascal azonban már – köszönhetően neki, Lujza lányunknak, Erdélynek és minden egyéb összetevőnek – teljes élményt nyújtott számomra. Nagyon kockázatos dolog, ha az ember a saját világáról készít filmet, de érdemes vállalni a kockázatot – Fellini, Pasolini és Cassavetes is megtette, ezért csodálom és tisztelem őket nagyon.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek